Azt hiszem, a szervezők jobb helyszínt keresve sem találhattak volna, mint a havas tájjal átölelt Kátai Tanyát, melyre a kijutás nem volt csúszásmentes a jeges földutak miatt, de igazi elvonuláshangulat uralkodott a táborban. A tanya nemrég elkészült új épületében beszélgettek a résztvevők és a foglalkozásvezetők idegen nyelvű szövegekről, irodalmat olvastak, fordítottak, elemeztek, és beszélgetéseket hallgattak.

A részvétel diákok számára ingyenes volt, s olyanokat vártak, akiket érdekel a műfordítás, nem volt kikötés, hogy haladó vagy kezdő műfordítók jelentkezhetnek, így izgalmas, vegyes csoportok alakultak ki, melyek teret engedtek a tapasztalatcserére és a tanulásra is. Az idén hat műhelyt tartottak, Marko Čudić a szerb—magyar műfordítók vezetőjeként, régi motorosként érkezett, és szerb—magyar fordítói csoportot vitt Radics Viktória is. A német nyelvről fordítókkal Mesés Péter foglalkozott, Bakos Petra az angol, Sandra Buljanov az olasz nyelvről fordító jelentkezőket segítette, s az idén új nyelvként megjelenő bolgár műhely vezetője Svetla Kioseva volt. A tábort a Nemzeti Kulturális Alap, a Magyar Nemzeti Tanács és az Antikvár Könyvesbolt támogatta.
A programban a fordítói műhelyfoglalkozások mellett több kísérőprogram is szerepelt, például 13-án Orcsik Roland Hordozható óceán című könyvének bemutatója. A szerzővel Virág Gábor beszélgetett. Másnap délelőtt Forgách András Marcel Proustról tartott előadást, egy rövid bevezetőben izgalmas életéről és személyiségéről beszélt, majd az előadását arra élezte ki, hogy milyen nehézségekkel találkozik, aki veszi a bátorságot, hogy Proustot fordítson, nem tartozik ugyanis a könnyebbek közé, mondhatni, igazi kihívás vele foglalkozni. Forgách Andrással az est folyamán Radics Viktória beszélgetett. Január 14-én Marko Čudić Az eltávolítás mint a közelebb hozás feltétele: Krasznahorkai Lászlót fordítani címmel tartott előadást. Másnap a résztvevők jógával indítottak, melyet Bakos Petra vezetett, s a kiadós reggeli után ő tartotta meg előadását Nyelvváltó/önfordító európai női szerzők címmel. Szintén január 15-én vendég előadó érkezett a táborba, Utasi Csilla, aki Debreczeni József Hideg krematórium című lágerregényének különböző nyelvű fordításairól tartotta meg fordításkritikai értelmezését. A tábort kerekasztal-beszélgetéssel zárták, melyen részt vett: Rácz Péter, Marko Čudić, Mesés Péter, Dányi Dániel, Orcsik Roland és az egyik fő szervező, Orovec Krisztina, akit bővebben is kérdeztem a fordítótáborról két bundás kenyér között a reggelinél.

Krisztina elmondta, az idén az volt a fő szempont, hogy szellősebb legyen a program, mert a korábbi években egy kicsit perfekcionisták voltak, és nagyon összezsúfolták, megtömték a tábor napjait.

— Rengeteg előadás volt, folyamatosan rohamtempóban dolgoztunk, s a résztvevőink panaszkodtak, hogy nagyon elfáradtak, nem volt idejük barátkozásra, úgyhogy az idén úgy döntöttünk, hogy két-három előadást szervezünk egy napra, emellé pedig egy esti programot, melyen valamilyen irodalmi beszélgetés, könyvbemutató lesz, s az utolsó napra kerekasztal-beszélgetést arról, hogy a piacon milyen lehetőségei vannak a műfordítónak, mert tudjuk, hogy ebből megélni nem lehet, de valahogy érvényesülni meg lehet próbálni — fejtette ki.

Egy másik újdonság, hogy az idei, sorrendben kilencedik táborban hat műhelyük is volt, a bolgárral kiegészülve.

— Volt két jelentkezőnk, aki jelezte, hogy szívesen jönne, ha lenne bolgár nyelv, úgyhogy azt mondtuk, megoldjuk, és találtunk is egy bolgár anyanyelvű műhelyvezetőt, aki magyarul is jól tud. A két fiatal lány egyetemista, s bolgárra fordítanak magyarról, mert nekik ez a könnyebb. Ők kortárs magyar, például Parti Nagy Lajos-verseket fordítottak a táborban bolgárra — mondta.

A résztvevők gyakorlatban is kipróbálhatják magukat, de az elméleti oktatás is nagy teret kap.

— Szerintem fele-fele az arány, ami az elméletet és a gyakorlatot illeti, mert végül is a gyakorlati részben, azaz a műhelymunkákon is szó esik elméleti kérdésekről, az előadásokon pedig rengeteg gyakorlati példát is hallunk, a kettő együtt él, s az egyik a másik nélkül nem is működik. Mindkettőt tudni és érteni kell. Ráadásul az egy dolog, hogy a műhelyeknek vannak vezetői, de mivel a résztvevők összetétele nagyon vegyes, lehet, hogy az egyik műhelytag tapasztaltabb, mint akár maga a műhelyvezető, így szinte egy egyenrangú szerep is kialakulhat a műhelyen belül, még a szereplők között is. Emellett mivel különböző tapasztalattal érkeznek, egyik a másiknak tud segíteni, és a műhelyvezetőt is tudja támogatni kreatív ötletekkel. Az is megtörténhet, hogy valaki, aki még kezdő műfordító, kiváló megoldásokat hoz bizonyos dilemmákra — magyarázta Krisztina.

A fordítótábornak három szervezője van, Orovec Krisztina mellett Rajsli Emese és Virág Gábor a csapat tagja. Gábor főleg a pályázatokért, a papírmunkáért felel, a lányok szerveznek. Közös gondolkodás után kiválasztják, kik vezessék egy-egy évben a műhelymunkákat, és általában jól bevált oktatókat, műfordítókat hívnak vissza. Krisztina elmondta, a tavalyi német csapatot Nádori Lídia vezette, mivel Mesés Péter nem tudott jelen lenni, s ő is nagyon jól bevált, de az idén Péter visszatért. A hosszú együttműködéseket folytatják, így aki visszatérő táborozó, már tudja, mire számíthat, ám minden évben más jellegű szövegekkel foglalkoznak, így nagyon sok új dolgot tanulhatnak. A műhelyvezetők konkrét szövegekkel érkeznek, s a tábor alatt ezeket elemzik mondatról mondatra, lefordítják, majd megbeszélik a tapasztalataikat, lehetséges megoldásokat adnak. 

Felmerül a kérdés, hogy mi lesz a fordítók sorsa a mesterséges intelligencia fejlődésével.

— Szerintem talán a szakfordítóknak van aggódnivalójuk, mert az AI valóban egyre fejlettebb, és egyre jobban fordít. Mi, újságírók is tudjuk, hogy ha egy hírt betáplálunk, azt tökéletesen lefordítja, nincs is nagyon mit formázni rajta, így megkönnyíti a munkánkat. A műfordítóknak azonban szerintem nem kell aggódniuk. Ez számomra egyértelmű. Mondok egy friss, táboros példát. Radics Viktória a tegnapi műhelyére egy meglepetés-szövegrészletet hozott, melyet a Gemini fordított le Ivo Andrić prózájából. A műhely résztvevőinek nem árulta el, ki fordította a szöveget, s azt adta feladatul, hogy találják meg a problémás részeket a szövegben. Ezután bemutatta a saját fordítását ugyanennek a szövegnek, és mindenki egyetértett abban, hogy az sokkal gördülékenyebb, teljesebb volt. A gép ugyanis nem érzi, hogy egy szöveg dallamosságát, ritmusosságát, stílusát nem tudja egységessé tenni, mert ő egy gép. A kézművesfagyi is mindig jobb, mint a gépi. Úgyhogy azt gondolom, hogy a műfordításnak van jövője. Megélni nem lehet belőle, ellentétben a szakfordítással (melyet ma már egyre jobban megold a mesterséges intelligencia), de egy bírósági tolmács vagy egy szimultán fordító továbbra is egészen jól keres — mesélte Krisztina.

A műfordítás hosszadalmas, belemerülést igénylő munka, kíváncsi voltam, mennyire kell a fordítónak szeretnie a szöveget, mellyel foglalkozik, elég-e csak elvégeznie a munkát, azaz lefordítania.

— Szerintem nagyon kell szeretni a művet. Ez ugyanis egy nagyon közeli kapcsolat a szöveggel. Ha szenvedsz, miközben csinálod, mert utálod, akkor nem lesz jó. Ebben egészen biztos vagyok. Én életemben kevésszer voltam olyan helyzetben, hogy megrendelésre, tehát muszájból olyan szöveget fordítottam, amelyet nem igazán szerettem, s azokkal nem voltam maximálisan megelégedve. Forgách András említette az előadásában, hogy ha tetszik valami, amit elolvastál, s utána azt le is fordítod, még jobban fogod szeretni, még jobban fogod élvezni, még közelebbi kapcsolatba kerülsz vele. Azt is mondhatjuk, hogy a műfordítók az igazi nagy olvasók, irodalom- és könyvszeretők, az említett nagyon közeli viszony miatt a művel, melyet lefordítanak — vallotta be Krisztina.

A fordítók a beszélgetésünk végén már nagy munkában voltak, olvastak, és keresgélték a megfelelő szavakat. Jó hangulat, irodalom, nyelvek, csoda szép táj, építő beszélgetések. Lehet, jövőre résztvevőként jövök magam is? Nem tartom kizártnak.