A Csókán született, jelenleg Magyarországon élő szakember a ’80-as évek végén kapta meg a Népművészet Ifjú Mestere címet, a ’90-es évek óta a népzene oktatásával foglalkozik, jelenleg az Óbudai Népzenei Iskola tanára.

Paraczky László felvétele

Hazai és határon túli népzenei táborok oktatója, szakmai vezetője, a Szólj, síp, szólj! népzenei vetélkedő létrehozója, a Durindó népzenei fesztivál alapító tagja, munkájával hozzájárult a Bíborpiros szép rózsa, valamint a Fölszállott a páva vetélkedők sikeres megrendezéséhez is.

Borsi Ferenccel, avagy Öcsivel — ahogyan a legtöbben ismerik — szinte egyidősek vagyunk, ugyanannak az általános iskolának a padjait koptattuk, és még kertszomszédok is voltunk a szülőfalunkban, Csókán. Ezért bátorkodtam az interjú leírt formájában is megtartani a tegeződést. 

* A felsőfokú tanulmányaid során vegyészetet végeztél, ám azonnal mással — népzenéről, hagyományokról szóló műsorok szerkesztésével — kezdtél el foglalkozni az Újvidéki Rádióban. Miért volt szükség erre a vegyészeti kitérőre?

— Csókán az idősebb korosztályból még sokan emlékeznek rá, hogy édesapám a helyi általános iskolában biológia-vegytan tanár volt. Gyermekkoromban rengeteget barangoltam vele a falu körüli réteken, szikeseken, a Tisza-parti erdőkben. Megismertem Észak-Bánát növény- és állatvilágát. Családi könyvtárunk tele volt a természettudományokat ismertető könyvekkel, lexikonokkal, enciklopédiákkal. Ezen nevelkedtem. Ezzel egyidejűleg pedig a zene iránti rajongásom már óvodáskoromtól megmutatkozott. A zene mindig elvarázsolt, ha csak lehetett, a falusi mulatságokon — leginkább lakodalmakon — zenészek körül ólálkodtam. Lestem, hogyan alkotják a zene misztikus csodáját. Szüleim, kis keresetű pedagógusokként, kényelmesebb egzisztenciát szerettek volna számomra, talán ezért is küldtek a vegyészmérnöki pályára. Viszont a főiskolai tanulmányaim végére több lett a hangjegy, mint a számjegy, vagyis a hangszerek győztek a vegyszerekkel szemben. 

* Honnan ered a citera iránti érdeklődésed? Ki volt a te mestered?

— Meghatározó élmény volt számomra a ’70-es évek elején a televízióban bemutatott Rózsa Sándor-film. Az összes gyengesége és — utólag fölnagyított — szakmai melléfogása ellenére is nagy hatású sorozatfilm volt. A bevezető és az epizódokat aláfestő zenéjét a sándorfalvi citerazenekar játszotta. A citerazene akkor, és azóta is, valami ősi, pusztai muzikalitást sugároz nékem. Minden jó citerástól igyekeztem tanulni, aki játéktechnikában és -stílusban többet tudott nálam. A citerajáték alapjait apai nagyapámtól, Borsi Jánostól sajátítottam el. Ő cirokszár nyomót és főzött meggyfa lapocska pengetőt hagyott rám a citeratudományából — a száz-egynéhány, citerán játszott dallamán kívül. Később nagy hatással volt rám Budai Sándor — akivel személyesen is megismerkedtem —, az említett sándorfalvi citerazenekar vezetője. A ’80-as években dr. Túry Ferenc virtuóz játékából gazdagodtam. A ’90-es évek végén viszont lehetőségem nyílt a Zenetudományi Intézet hangtárából valamennyi archív citerás gyűjtést végighallgatni, elemezni, és annak alapján leírni a hagyományos citera-játékstílust.

* Csókán 1970-ben alakult meg a Móra Ferenc Művelődési Egyesület, 1974-ben alapítottad a citerazenekart. Mondhatjuk-e, hogy Csókán a te nevedhez fűződik a citeramuzsika elterjesztése? 

— A történet így nem teljes. A kezdeti időszakban ugyanis Vrábel Jánosnak — az egykori Nagy utcai szomszédomnak — meghatározó szerepe volt az első citerazenekar létrehozásában. Csakhogy rövid idő elteltével Jánosnak be kellett vonulnia katonának, így rám testálódott az együttes, és én lettem a „zenekarvezető”. Viszont az első citerás továbbképzések, a nyári és a téli táborok beindítása, szervezése Vajdaságban már az én nevemhez fűződik.

Kónya-Kovács Otília felvétele

* Alapítója vagy a Durindónak, a Vajdasági Táncháztalálkozónak és a Szólj, síp, szólj! népzenei vetélkedőnek. Miért tartottad fontosnak, hogy ezek létrejöjjenek Vajdaságban?

— Egy családnak szüksége van a családi ünnepekre, hogy alkalma, lehetősége legyen évente összegyűlni, együtt lenni. A nemzeti közösségnek, akár egy nagy családnak, szintén szüksége van hasonló lehetőségekre. A ’70-es, ’80-as évek újjáéledő népzenei mozgalma kedvező alkalmat teremtett ezeknek az ünnepeknek a létrehozására. 

* Munkádat Magyarországon végzed, az Óbudai Népzenei Iskola tanára vagy, táborokat szervezel, csoportokat oktatsz, illetve itthon is gyakran feltűnsz, például Szenttamáson, Muzslyán zsűrizel. Mennyire erősek még azok a bizonyos gyökerek, amelyek a szülőföldhöz kötnek?

— Minden szabad energiámmal erősítem azokat a gyökereket, amelyek engem is tápláltak. Talán ellentmondásosan hangzik, de úgy érzem, hogy népzeneoktatói szakértőként Magyarországról több lehetőségem van zenei anyanyelvünk ápolását szorgalmazni, valamint szakmai támogatást nyújtani a Délvidéken élőknek.

Kónya-Kovács Otília felvétele

* Tantervet dolgoztál ki, könyveket jelentettél meg, tavaly például A kis Csóka körű van kerítve című kötetedet mutatták be. Hogyan jött létre ez a gyűjtemény, amely a Csóka környéki dalokat őrzi meg az utókornak?

— Észak-Bánát népi dallamvilága egy kicsit háttérbe szorult a vajdasági kiadványok között. Ennek egyik oka az volt, hogy a csókai Kónya Sándor népzenei gyűjtései viszonylag későn kerültek be a zentai Vajdasági Magyar Művelődési Intézet archívumába. Ezért kimaradtak a Vajdasági Népzene Tára köteteiből. A kismonográfiát még Bodor Anikó álmodta meg, és a válogatás is az ő munkája — amint ez a kötet hátlapján is olvasható. A rendszerezésre és a kiadásra azonban már nem maradt ideje. A csókai Móra Ferenc Magyar Művelődési Egyesületből kerestek meg, hogy ne hagyjam elveszni a félbemaradt munkát. Előbb vonakodtam, majd amikor megláttam, milyen értékes anyagról van szó, másfél éves munkával, Németh István és Juhász Gyula önzetlen segítségével, sikerült megjelentetni a kötetet, pótolva az eddigi hiányt.

* Több együttesnek voltál a tagja, alapítója, itthon és Magyarországon egyaránt. Jelenleg van-e népzenei együttesed?

— A csókai citerazenekaron kívül Vajdaságban a Nevenincs, a Tiszavirág és a Garaboncos együttesnek voltam a tagja. Magyarországon én alapítottam meg a Hajnalkötöző nevű zenekart, illetve vezettem több mint tíz éven át. Aztán ahogy múltak az esztendők, számomra egyre inkább került előtérbe az oktatás. Úgy érzem, fontosabb a tudásomat átadni, mint előadni, bemutatni. Manapság már inkább a zeneiskolai növendékeim föllépéseit, szerepléseit menedzselem. A Felvidéken a nagyabonyi és a buzitai citerásokat patronálom, Magyarországon a Békés megyei, csabacsűdi citerások munkájához nyújtok rendszeres szakmai segítséget.

* Miután a Magyar Kultúra Lovagjává ütöttek és megünnepeltek, feltételezem, hogy visszatértél a mindennapokba. Mivel foglalkozol, milyen terveid vannak?

— A magyar asztali citerák formai-szerkezeti rendszeréről írom a legújabb könyvemet. Ebben igyekszem összefoglalni minden létező magyar citeratípust. Remélem, még az idén megjelenik. Határidőnaptáramban eddig a muzslyai Szilasi-nap, egy topolyai népzenei továbbképzés és az áprilisi Szólj, síp, szólj! dátuma van piros betűvel bejelölve.