Begyújtás előtt továbbra is szokásom maradt átböngészni az éppen elém kerülő, megsárgult papírosok tartalmát. Menteni a menthetőt. Mielőtt belőlük is papírgalacsinok lennének, melyek a föléjük pakolt száraz (vad)szederindákkal oly könnyedén lobbannak lángra, mint ifjú keblekben a szerelem. Tavaszi rügypattanások és lombfakadások idején. S aztán lesz, ami lesz… Chomu. S többnyire megy az élet tovább. Nélkülük. Ennyi volt! Vagy mégsem?
Nos, kérem szépen, mégsem! Az egyszervolt korok színei és fényei, melyeket hosszútűrő állhatatossággal csiszolt végül ragyogó fényesre sebesen pörgő malomkövén az Idő… — új töltetet kérnek! S igen, ismét találtam valamit! Egy ízekre szedett ősrégi gyermekújság tizenhetes számú oldalán. Az idemásolt írás 1902. évi keltezésű.
„Miért keresitek, hogy hol született? A porban, ahol születik minden, ami nagy. Született ismeretlenül és szegényen, született a szabadság istenének jókedvéből, rabláncok háromszázados csörgéséből, tolvajsötétben imbolygó lelkek titkos imádságaiból, vérbíboros trónokra szórt átkokból, villámok csatáiból, viharok szelleméből. Születését nem hírdette százegy ágyúlövés, gyámoltalan karjait nem takarta aranyos pólya, keresztvizet fejére nem csurgatott kardinális: csak egy együgyű parasztasszonynak örömkönnyűje locsolta. Mit akartok többet? A génius születése csak olyan csoda, mint a szivárványé vagy az égboltozat kékségéé…”
(Móra Ferenc: Petőfi napján — részlet)
Begyújtáshoz készülődtem, bár egymásra találásunkkor odakünn már érezhető volt az érkező tavasz lehelete. Abban a megújulást és a diadalmas újrakezdést ígérő hónapban, amelyben őseink is kibontották a forradalom és szabadságharc lobogóját. Annak idején. 1848-ban.
Jegyzetünk archív (2012. május 25-ei, illetve 2021. március 12-ei és 13-ai) fotói a torontálvásárhelyi kis- és nagy-, valamint a pancsovai katolikus temetőben örök nyugalomra helyezett honvédünk és hadnagyunk, illetve főhadnagyunk emléke előtt tisztelegnek.
Fényképezte: Martinek Imre