Los Angelesban történt 1992-ben. A 45 fokos kaliforniai nyár kellős közepén így szólt Fischer:
— Mister, készüljön fel arra, hogy holnap 12 km-t fogunk gyalogolni, mert  bőröndöket kell vennem, hiszen hamarosan indulunk Belgrádba.
— Állj meg, Bobby! (Az amerikaiak sohasem szólították Bobbynak, hanem Babinak.) Miért kell nekünk 12 km-t gyalogolnunk, ha a szállodánkkal szemben, ötven méternyire tőlünk van egy nagy bőröndbolt?!
— Mister, mister! Bőrönd és bőrönd között óriási a különbség. Az általad említett üzletben csak kofferok találhatók. Az igazi bőrönd csak argentin üzletben lelhető fel. Az nem műanyagból, hanem igazi marhabőrből készül. Jegyezd már meg végre, hogy Fischer mindenből az első osztályút veszi meg, ha van rá pénze. Most pedig van elegendő dollárom — hála neked...
Tudtam, hogy Bobby — az előítélete miatt — akárhogyan ágálok is, nem hajlandó taxiba szállni, mert az a rögeszméje, hogy a Moszad (izraeli kémelhárítás) emberei legkönnyebben taxiba szállás után végeznek áldozatukkal. Különben is, ha jól kilépünk, két óra alatt megtesszük ezt az utat. Könyörögtem, kértem, mindhiába. Úgy döntöttem, nem adom fel. Egyórás gyaloglás után leültem a gyepszélre, és közöltem vele, hogy 45 fok fölött nem vagyok hajlandó egy lépést sem tovább tenni, mert fenyeget a gutman. Bobby végül is belátta, hogy hajthatatlan vagyok, s azt mondta, megtöri fogadalmát, és miattam, de csakis miattam, mégis taxiba száll. Rögtön hangsúlyozta, ne számítsak arra, hogy a költségeket ő fedezi. Tehát beültünk az első arra haladó taxiba, és elindultunk. Egy-két perc után Fischer meglökött, mondván: Mister, a sofőr előtt egy rózsafüzér van meg egy fénykép. Biztosan istenfélő ember. Jó lenne szóba elegyedni vele, hátha megtudnánk, kit ábrázol az a fénykép. Előrehajoltam, tágra nyitottam a szemem, és legnagyobb meglepetésemre az örmény sakkvilágbajnok Tigrán Petroszjánt fedeztem fel a képen. Időközben felmértem, hogy a sofőr valószínűleg örmény, ezért olaszul kezdtem el beszélgetni vele. Megkérdeztem tőle, hogy kerül Petroszján képe az autójába. A taxis visszafordult, és így szólt: Uram, ő a mi istenünk. Hiszen a legnehezebb szellemi játék a sakk, és ebben mi vagyunk a legjobbak a világon.
— Nana — szóltam oda a sofőrnek. — Petroszjánnál van egy jobb sakkozó is, Bobby Fischer személyében.
Lelassította a kocsit, megállt az út mentén, hátrafordult, és ezt mondta:
— Csak volt! Érti? Csak volt. Mert az, akit maga emleget, az az ember pár évvel ezelőtt megbolondult, elmegyógyintézetbe zárták, ezért nem tud róla senki semmit a világon. Fischer értett oroszul, ezért nem csodálkoztam, amikor elkezdett hahotázni. Időközben megérkeztünk az argentin bolt elé, kiszálltunk, és megjegyezte:
— Mister, azt hiszem, egy életre meggyőzött, hogy érdemes taxiba szállni, mert ilyen jót igazán régen nevettem. Fogalmam sem volt róla, hogy tulajdonképpen már megbolondultam.
Tehát amint mondtam is, ez volt az első jelentős győzelmem Fishcher előítéleteivel szemben. Persze, lett több is, habár be kell vallanom, hogy egy-két dologban ő nyert ellenem. De erről majd a következő számok egyikében.