Hegymegi Máté rendező két előadásával nyílt meg a fesztivál, mindkettőt a budapesti Stúdió K Színházban rendezte. A Heilbronni Katica Heinrich von Kleist szövegéből készült. Már a nyitókép is izgalmas, három futópad, erre érkeznek meg sorra az előadás szereplői, s mindenki a maga tempójában futni/sétálni/kocogni kezd. A háttérben LED-falon formálódik ki egy nem e világi táj, csak körvonalak, és szól a Massive Attack Angel című dala. A LED-falakon később helyszínek felirata látható, hogy tudjuk, merre járunk. Bíróságon-e vagy éppen Heilbronnban. A címszereplőt alakító Pallagi Melitta játéka sodró, tökéletesen hozza a kamasz Katica naivitását, kitartását, máskor pedig rajongó lényét. Egy lovagdráma ez — a fegyverkovács lányával —, mely Hegymegi rendezésében minden portól mentesen meséli el Vihar Frideriknek, Sugár vár grófjának és Katicának a történetét. Keretbe helyezi az előadást a két nagy klasszikus zeneszám, a taps előtt a Radiohead Creap című dalára „fut ki” Katica a történetből.

A lovagoktól, grófoktól, szénégetőktől az udvari muzsikusokig meg sem állunk, hiszen a nyitónap második állomása Lajkó Félix koncertje.

A Desiré második napján is Hegymegi Máté rendezése került terítékre, a Nero. Egy magát tehetségesnek tartó uralkodó története, akit népe és környezete nem mindig tart annak. Háta mögött összesúgnak, tapsolnak neki, amikor felolvassa műveit, majd kinevetik a háta mögött. Sajnáljuk? Néha igen, de azért inkább nem. Elítéljük a népet? Néha igen, de azért inkább nem. A díszlet egyszerű, mégis annyira meghatározó, hogy valószínűleg további ezer előadás után is emlékezni fogunk rá. Citromsárga kockák, mint valami dobozok, ebbe szorul bele a főszereplő, Nero, anyja, Seneca és a többiek (díszlettervező: Fekete Anna). A címszereplő ifj. Vidnyánszky Attiláról pedig keresve sem lehet mást írni, mint azt, hogy brillírozik, óriásit alkot a színpadon, ahogy játszi könnyedséggel suhan végig Nero hangulatváltozásain, és mutatja meg annak kegyetlenségét, érzékenységét, színeit és váltásait. 

A fesztivál következő napján megindult a szlovén lavina, aminek különösen örültem, hiszen a szlovénok az eddigi évek során néhányszor már bizonyítottak, és belopták magukat a szívembe, a Desiré közönségének nagy része pedig már tudta, hogy ha egy szlovén előadásra vált jegyet, nagyot nem hibázhat. Természetesen ezzel nem azt szeretném hangsúlyozni, hogy minden szlovén színházi darab jó, ám a Desirére beválogatottak még nem okoztak csalódást.

A Nova pošta (Szlovén Ifjúsági Színház — Maska Ljubljana) a Szóló című előadással indította a vasárnap délutánt. A Jadran bejárata s egész homlokzata piros-fehér szalaggal volt lezárva, kint toporogtunk Karađorđević király szobra mellett, majd szófogadó óvodásokként, kézen fogva követtük a Rózsaszín Párducot a Raichle parkban egészen a külső helyszínig, majd a Jadran színpadjáig. Az előadás ötlete és koncepciója a négy színész nevéhez kötődik, ők Nina Rajić Kranjac, Nataša Keser, Benjamin Krnetić és Marko Mandić. A több mint négyórás darab első felében egy rendező életében, fejében, naplójában, érzéseiben kutatunk, ő a fiatal rendező, Nina Rajić Kranjac, aki egyes szám első személyben meséli el, hogy ez az utolsó rendezése, többet nem foglalkozik színházzal. Tanulmányozni kezdi önmagát, és tanulmányozzuk őt mi is. Kint és bent váltakozik, vándorolunk mi, nézők is külső és belső helyszínek között. Az előadás második felében pedig kint ülünk egy óriási asztal mellett, csevap, burek, bor és sör kínálódik, mindenki jóízűen falatozni kezd, mígnem kiderül, hogy bizony egy temetésen ülünk, innentől némileg klasszikusabb színházat nézünk, miközben tömjük magunkba a sült paprikát. Az előadás nagy hányadában improvizálnak a színészek, ettől különösen élővé válik a darab, és valami egészen különleges, nagyon mai, friss színházi formát tárnak elénk, mely az akció, a performance, a kőszínház és az alternatív határán mozog, jól mért hangsúlyokkal. A vastaps után sokaknak nem akaródzik hazamenni, még jó ideig maradunk a „halotti toron”.  

Egy újabb szlovén produkció következett a fesztivál harmadik napján. Egy régi visszatérője a Desirének Vito Weis, akit az évek során már sok-sok darabban láthattunk, most szólóelőadását mutatta be, mely a lock down időszakában készült. A Nova pošta (Szlovén Ifjúsági Színház — Maska Ljubljana) s a Moment (Maribor) koprodukciójában készült Rossz társaságban a látványé a főhangsúly. Egy meditatív utazás az üres színháztérbe, melyet Vito lassan berendez. A fények is beúsznak, hol ezt, hol azt világít meg a reflektorokkal. Játszik velük. Füsttel tölti meg a fénycsóvát, elkezdünk olyan apróságokra figyelni, amelyekre egyébként színházban nemigen szoktunk. Például arra, hogy milyen hangokat tudunk rögzíteni egy mikrofon segítségével, mely eszköz ugyebár alapjáraton arra való, hogy felerősítsen hangokat. Így meghallgatjuk Vito szívverését, majd azt, hogyan vándorol a gyomrában néhány korty víz, miközben iszik. Szó szerint belehallgatunk a testébe. Látvány és hang, egy színpad és egy színész. Nagyjából ennyi elég is egy jó produkcióhoz. A kreatív magány — akár ezt a címet is adhatta volna előadásának.

A Jadranból átsietünk a Kosztolányi Dezső Színházba, felhörpintünk egy jó török kávét, melyet hagyományosan minden előadás előtt körbekínálnak a KDSZ színészei — enélkül nincs Desiré —, majd kezdődik az újabb darab. Studio za raziskavo umetnosti igre (Ljubljana): Ó, mily hétköznapi. Két nő, Katja Legin és Bojana Robinson, két felvonás, két női történet. Egy a nagymamáról, a másik egy kislányról. Azaz egy unokáról és egy anyáról. Intim történetek, mese, tánc és zene (Tomaž Grom). Hétköznapi életekbe lesünk be, mindennapokba. Az egyik vezérmotívum az ismétlődés, a hétköznapok ritmusa, a tökéletes család eszméje és a valóság közötti szakadék felmutatása.

A rövid, de annál tartalmasabb fesztivál utolsó előtti napján a Zombori Népszínház érkezett Desiré „fürdőszobájába” az Übü the great című produkcióval, mely Urbán András szerzői előadása Alfred Jarry Übü király című drámája alapján. Fürdőszoba? Kapják fel fejüket az olvasók. Helyesbítek, inkább mi érkezünk Übü papa toalettjébe, hogy asztala mellett jóízűen falatozzunk annak tartalmából. Egy provokatív és pimasz előadást láthatunk, melynek egyik csúcspontja Übü király (Nikola Bakić) turbofolknépdalokba ültetett kegyetlenkedése. Urbán több helyen eltér Alfred Jarry szövegétől, a színészek sokszor szólnak hozzánk civilként, többször reflektálva a színész helyzetére, magára a színészmesterségre — mindezt az abszurd vonalát követve, például amikor arról beszélnek, mennyi mindent kell tanulmányoznia annak, aki lovat akar játszani a színpadon. Punk, anarchia, humor és remek szórakozás, mely így is ott csíp, ahol csípnie kell. 

A fesztivál utolsó napján két előadást láthattunk, az OMNIBUS (Zágráb) — Premier Stratagème (Párizs) Screenagers vol.2 című produkcióját, melyet Giuseppe Chico és Barbara Matijević rendezett, és Barbara ad elő. Egy DIY-musical, mely közben Barbara az internetről, az online világról mesél. A telefonunkat sem kell kikapcsolni a kezdés előtt, sőt, egy ponton használnunk kell, fotókat küldve, melyek később aktívan beépülnek a darabba, végül pedig közösen írunk egy dalt, egy kezdőmondatot kiegészítve, melyet a mesterséges intelligencia javasolt Barbarának, amikor arra volt kíváncsi, hogyan kell jól és hatásosan befejezni egy előadást. Szelfik és a netet elárasztó fotók, melyek rádöbbentenek bennünket arra, mennyire sablonszerűen éljük az életünk az online térben, és sajnos nem csak ott.

A fesztiváltól a Szarajevói Nemzeti Színház Az éhezőművész című előadásával búcsúztunk, melyet Alen Šimić rendezett F. Kafka életének, műveinek, leveleinek és naplóinak motívumai, illetve töredékei alapján.

A tavalyi évek soknapos fesztiváljain nevelkedve elbírtam volna még néhány napnyi Desirét, ám az idén is mindenféle hiányérzet nélkül dobtam ki az utolsó eltépett jegyemet.