Szereti, hogy végre itt a nyár, s egy picit pihenhet, mert négy bemutatója is volt a színházban, s ahogy ő fogalmaz: jól meg is dolgoztatták, hál’ istennek. Az évadban 223 előadásban szerepelt, ezzel ő lett a negyedik legtöbbet játszó színész. Az arcát száz közül is megismernénk, pozitivitása pedig ragadós.

Juhász Éva felvételei

* Kedves Kolnay, kedves András! Vége az évadnak, és látom, hogy a színészeknek is jólesik a pihenés.

— Egyetértek. Most meg kell tanulnom kiengedni a hajtás után. Hasznossá tenni magamat. Ez egy elég hosszú év volt, és most jó lesz egy kicsit pihenni. A nyáron nem is dolgozom semmit, megpróbálok civil életet élni, mert pótolni kell azt, amit évközben nem lehet. Fiatal színészként egy álom, hogy ennyit tudok dolgozni. Hosszú távon pedig az is benne van, hogy azért kell most sokat fáradozni, hogy később azt tudjam mondani bizonyos felkérésekre, hogy nem vállalom.

* Hogyan kerültél a Vígszínházba? Amikor legutóbb találkoztunk, még Miskolcon voltál gyakorlaton, s az egyetemet fejezgetted.

— Eljöttem Miskolcról, mert úgy éreztem, nem az én helyem. Felhívtam az osztályfőnökömet, Marton Lászlót, hogy esetleg tudna-e valami munkát számomra a Vígszínházban, ahol már néhány osztálytársam játszott. Előbb bekerültem A padlás című előadásba, ahová ő és Presser Gábor protezsáltak be. Presser felhívott magához, hogy énekeljek neki, mert látott egy darabban, szimpatikus voltam neki, s a törpe szerepére kerestek embert, amire szerinte megfeleltem. Felmentem hát, s énekeltem, erre ő csak ennyit kérdezett: tanult maga énekelni? Mondtam, hogy az egyetemen valamicskét, mire ő: ez olyan, mintha nem is tanultam volna, s elküldött Bagó Gizi énektanárhoz. Jártam az órákra, énekelgettem neki, aztán egyszer csak már A padlásban találtam magam. Két évet dolgoztam külsősként, viszont egy csomó produkcióba bekerültem: a Szentivánéji álomba, majd A Pál utcai fiúkba, és lassan beindult az ottani életem. Két év után pedig leszerződtettek.

* Akkor a tiéd egy klasszikus sikertörténet.  

— Így is mondhatjuk, de azért én is végigjártam a lépcsőfokokat. Itt szerettem volna dolgozni, és sikerült. Már hat futó előadásom volt a színházban, mire leszerződtettek. Az idei évem már rendes társulati tagként telt. A Vígszínháznak három színpada van, a nagyszínpad, a kicsi és a Pesti Színház. Például a kisszínpadon csináltunk egy Cseh Tamás-estet Zoltán Áronnal és Orosz Ákossal, teljesen saját kútfőből.

* Miért éppen a Vígszínház? 

— Több oka is van, talán a legfontosabb, hogy ez a fajta színház engem nagyon érdekelt, másrészt most itt egy nagyon jó, fiatal közösség van. Mi egy baráti, összetartó, egymást támogató csapat vagyunk. S azt hiszem, A Pál utcai fiúkkal sok új, fiatal nézőt is behoztunk a színházba.

* Nemrég a buszon elcsíptem egy beszélgetést. Két lány csacsogott arról, hogy mennyire várják, hogy lássák A Pál utcai fiúkat, és végre belépőt is szereztek rá, novemberre. Ennyire nehéz jegyet foglalni? 

— Szinte lehetetlen. Szerintem egy nagyon jó előadás született. Zenés darab, a könyv tananyag, ismerik, fiatalok játszanak benne, Dés László és Geszti Péter neve pedig ugyancsak sok embert vonz. Amikor elkezdtük, már két hónap után kiderült, hogy óriási siker lesz. Horváth Csaba érdeme a koreográfia, mi, frissen végzett színészek játszunk, Marton László pedig a rendező.

* Milyen volt az előadás próbafolyamata?

— Nagyon jó. Csak fiúk szerepelnek benne, s olyan érzésem volt, mintha visszakerültem volna a bencés fiúkollégiumba, mintha ténylegesen osztálytársak volnánk. Persze a vörösingesekkel is jóban voltunk, de módjával. (Nevet.) A bemutató másfél éve volt, azóta majdnem 170-szer játszottuk. Kezdő színészként óriási feladat ez. Úgy játszani, hogy ne unjuk meg, hogy a produkció ugyanazzal az energiával fusson minden egyes estén.

* És sikerül? 

— Nem mondom, hogy könnyű, de szerintem igen. Belecsöppentünk a mély vízbe, viszont ezt is meg kell tanulni, ez is a szakmánk része. Egy rutinosabb színész már tudja, hogyan kezelje az olyan dolgokat, mint amilyen például a siker. S ezt nem nagyzolásból mondom, hiszen néha jólesik, néha pedig ijesztő tud lenni, amikor jövünk ki a művészbejárón, és ott állnak a rajongók (van, hogy több mint százan), és várják az aláírást, a közös fotót. Ezt valahogy meg kell tanulni normálisan kezelni. Nem elszállni, s hűnek maradni az előadáshoz. Mert nemcsak a közönséget akarjuk kiszolgálni, hanem művészetet csinálni. Ha ez nincs, egy darab könnyen elmehet valamiféle kommersz irányba, még akkor is, ha jól van megrendezve. Könnyű felülni annak, hogy mit szeret a közönség — ez egyébként nem feltétlenül ugyanaz, mint amit mi szeretünk. Az emberek szórakozni járnak ide, és egy kicsit sírni. Viszont ez a rajongás valóban nagyon érdekes. Van, aki már tizenötször látta az előadást, némelyek pedig a hétköznapjaikat is egy „grund” életérzésben élik: erről beszélgetnek, internetes rajongói csoportokat hoznak létre, ahol megosztják ezeket a grundos élményeket, fotózkodnak a Pál utca vagy Nemecsek szobra előtt.

* Végül is dicséretes, hogy ez a rajongásuk tárgya, s nem valami gagyiság.

— Ezt mi is így gondoljuk. Jó, ha valami olyanért rajonganak, amiben van mondanivaló, emberi érték — színházilag és erkölcsileg egyaránt.

* Te Kolnayt játszod a darabban. Szereted őt?

— Igen, kedvelem ezt a szerepet. Ha a klasszikus zenei színházra akarnám lefordítani, akkor azt mondanám, hogy Kolnay egy táncos-komikus. Hála istennek Marton, a rendező nem szereti ezeket a tipizálásokat, és megpróbált mindenből egy emberibb karaktert faragni, Horváth Csaba koreográfiája pedig célzottan az ellen irányult, hogy musicalhangulatú előadást hozzunk létre. A táncok inkább természetes mozgások, melyek ritmusra táncszerűekké válnak. Erre is figyelnünk kell végig, hogy ne legyen automatikus a mozgás, s ne legyen úgyszólván táncos. Hiszen mi prózai színészek vagyunk.

* Egyéb szerepek? Melyiket emelnéd még ki mint kedvencet?

— Rudolf Péter rendezett egy Lóvátett lovagokat, abban én vagyok az egyik szolga, csak ő még kitalálta, hogy mivel a történet egy szerelmi sokszög, melyben mindenki szerelmes mindenkibe, lépjen be a képbe Cupido (azaz én), aki majd összekeveri a szálakat. Két szerepet játszom tehát, és végig színen vagyok. Nagyon szeretek még ifj. Vidnyánszky Attilával is dolgozni. Ő is osztálytársam volt, emellett nagyon jó barátom is. Az ő rendezéseit, színházi világát nagyon kedvelem. Szerintem különösen jó lett a Kinek az ég alatt senkije sincsen című darab, melyet Vecsey Miklós írt Arany János életéről, és Attila rendezett Debrecenben. Eszenyi Enikő, a színház igazgatónője azt mondta, hozzuk át a Vígbe, hogy tovább lehessen játszani. Valóban különleges előadás. Egy „magyar” anyag, de nem melldöngető. Arról szól, hogy kétszáz éve mi foglalkoztatta az olyan nagy embereket, mint például Petőfi, Arany, Kemény Zsigmond, Gyulai Pál. Borzongató észrevenni, hogy akkor is szinte ugyanazok a gondok merültek fel, mint manapság. A bulvársajtó, az egymással nem beszélés, a magyarkodás vagy a túlzott nyugatiaskodás. Attila is, és mi is azt feszegetjük, hogyan lehet kilépni abból a megszokásból, hogy a néző bejön, és néz. Azt szeretnénk, hogy a közönség velünk gondolkodjon és érezzen. Megemlíteném még a Háború és béke című darabot is, melyen egy orosz rendezővel dolgoztunk, Alekszandr Bargmannal, aki nyilván egészen máshogy nyúl a témához. Jót dolgoztunk vele is. Úgy bánik a színészeivel, mint a barátaival. Nem szidott, nem bántott bennünket, bárhogy állt is a darab. Nyugalmat sugárzott, s ez működött.

* András, az arcod annyira kifejező, óriási szemek ülnek a közepén, és a mimikád is nagyon jellegzetes. Ennek (is) köszönhetően te jelenleg egy karakterszínésznek érzed magad?

— Most talán még igen. Egyszer egy énektanárom azt mondta, hogy én hosszú távon működöm. S ebben igaza volt. Most biztos, hogy karakterszínészként gondolnak rám a Vígszínházban, ami nem feltétlenül rossz. Még nagyon fiatal vagyok, időre van szükségem. Azt gondolom magamról, hogy harminc-negyven évesen jön el a pályám. Nem bánom, hogy nem lettem fiatalon főszereplő. Az nagyon veszélyes tud lenni, mert még nincs mögöttünk annyi rutin, hogy egy előadást elvihessünk a hátunkon, és mindemellett emberek is maradjunk. Márpedig nekem ez a célom: színésznek lenni és embernek maradni, akinek azon kívül is van élete. Mert abból utána a színpadon is tud táplálkozni. Hiszek benne, hogy ez lehetséges. Ez persze sok odafigyelést és hitet igényel. Én azt mondom, hogy akkor jöjjön a hírnév, ha megérdemlem. Addig pedig végzem a dolgom.