„Egy nagy forma született itt. Ezen a fesztiválon. Különös… Azt is mondhatnám, hogy a talált dolgok fesztiválja volt.” Mondta a rendezvényről annak visszatérő vendége, Tolnai Ottó.

Az idén a Mediawave is jubilált, hiszen huszonötödik alkalommal szervezték meg. Azt hiszem, a legnagyobb szenzáció — és egyúttal kettős érzelmeket ébresztő dolog — egy fal volt, mely a fesztivál idei tematikáját is adta. Fal, falak. Falak bennünk, körülöttünk, közöttünk. Képzeljünk el egy erődöt a kerekded udvarával, egyik végében a nagyszínpaddal, a másik végében pedig egy nyitott folyosóval. Ez az udvar volt teljes egészében kettévágva egy fából készített, mindenféle anyaggal díszített, átlátszó, de át nem járható fallal, emlékeztetőül a berlini falra s arra, hogy egy fal mennyire nem jó. Bár az elejében még annak tűnt, érdekes volt, hogy körbe kellett menni egy fröccsért, és kávé is csak az egyik oldalon volt kapható. Később a zenekarok is rájátszottak az előttük húzódó válaszvonalra, s buzdították hol a keleti, hol a nyugati oldalt. Ez azonnal versenyhelyzetet szült, úgy néztünk egymásra, mint két különálló fél. A fesztivál utolsó napjának utolsó kinti koncertje után jöttek a technikusok, és közös erővel végre lebontották a falat, mindenki nekiesett, és félő volt, hogy egy pillanatban mindenkiből kitör az állat. Lebontottuk a falat. Tehát megtanultuk: falak nem kellenek, és csak csendben teszem hozzá — a határokkal is gond van.

Ha az idei Mediawave minden programját fel akarnánk sorolni, ez a két oldal nem lenne elég. Filmek reggeltől estig (hiszen ez mégiscsak egy filmfesztivál), kiállítások, színházi előadások, egy igazi esküvő, táncbemutatók, felolvasások, irodalom, konferenciák, kóstolók, koncertek és műhelymunkák. De biztosan még így sem soroltam fel mindent. Vannak a lelkes fesztiválozók, akik igyekeznek minden programot követni, buzognak, futkároznak — én inkább a megfigyelő típusnak tartom magam. Az idén úgy alakult, hogy csak magyar filmeket néztem, pedig... És hogy ki is emeljek néhányat: a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan még mindig nagyon jó, már másodszor láttam ugyanis (először Palicson, még a magyar bemutatója előtt). Noha nem vagyok pesti, pontosan értem, miért számít jelenleg kultuszfilmnek a fiatalok körében. Nagyon tetszett a Balaton Method is, mindenkinek ajánlom, hogy nézze meg: tökéletes vágás, kompozíció, sok „nahát, ezt hogy csinálta” gondolat, jó zene. Ezen kívül a két egész estés filmen kívül remek magyar kisjátékfilmeket is láttunk. Érdekes módon sokszor ezek is a kivándorlásról, a pénztelenségről, a kilátástalanságról szóltak. Valóban ilyen a közhangulat a térségünkben, és ezek a legégetőbb gondok? Nagyon úgy tűnik. Akkor viszont ezen kellene dolgozniuk mindazoknak, akik tehetnének ez ügyben, hiszen minden író erről ír, minden művész erről beszél, minden munkás erről panaszkodik.

Nagyon érdekes volt a Duna-parton megrendezett nemzetközi esküvő. Két bolgár fiatal ugyanis eldöntötte, hogy ők márpedig a Mediawave-en kelnek egybe, mivel itt ismerkedtek össze. A menet zeneszóval vonult az erődből a Duna-partra, csángók és romák, amerikaiak és pestiek, bolgárok és mi mindannyian együtt ünnepeltük a két idegen — mégis valahogy nagyon is ismerős — esküvőjét a víz mellett. Utána töltött káposztát osztottak, majd folytatódott az éneklés és a tánc egészen sokáig.

Vannak visszatérő arcok, illatok (ó, az a sült kolbász és ó, az a csokis-szilvás rétes), kutyák, színek s a világ legkényelmesebb vaságyai. És a horkoló kórus a harmincemberes alvószobában. Ez nagyon későn (vagy nagyon korán), amikor az ember aludni tér, eléggé vicces tud lenni. Sóhajok, álomban beszéd, fogcsikorgatás és horkoló kórus. Álmodban is free jazz. Nincs megállás. Aztán Jean. A Svájcban élő francia filmrendező folyékonyan és akcentus nélkül beszéli a szerb nyelvet, emellett még hat másikat, de most néhány napra Madridba utazik — mondja —, mert spanyolul még nem tud. Néha könnyesre nevettük magunkat rajta. Egy életművész, aki a filmezésen kívül síoktató. Vannak furcsa arcok, és mindig találni valakit, aki jól táncol, ezért DJ Zöld nem hiába pörgette a bakeliteket, és az utolsó nap hajnalán még lötyögtünk egyet az utolsó számra — Doors: The End. Stílusosan, csak stílusosan.



A Mediawave-en azért szeretem a koncerteket, mert nem a megszokott, Magyarországon mindenütt híres zenészek, együttesek lépnek fel, akiket minden nagyobb nyári fesztiválon hallhatunk és láthatunk. Amikor először átfutjuk a zenei kínálat listáját, nem sok ismerős névvel találkozunk. Ilyenkor a szabad óráinkban a gép előtt rákereshetünk a fellépőkre, felfedezhetjük őket. Természetesen az élő koncert egészen más érzelmi töltetet ad, mint a YouTube kis képernyője (ki nagyítja ki ma már, senki). A Mediawave-en sokkal izgalmasabb a felhozatal, mindig meg tud lepni, zenei stílusok keverednek — etno, dzsessz, underground, népzene, rock, punk, táncolós zenék — sok külföldi fellépővel, az idén a legjobban a La Troba Kung-Fú, a Nat Osborn Band, a Dikanda és az örömzenélésből alakult Eastern Boundary Quartet adta azt, amit egy jó koncerttől elvárok. Extázist, eufóriát, ritmust, érzelmeket. Ők nyűgöztek le, és repítettek el egy másik, sokkal mosolygósabb világba. Hát hogy is ne repítettek volna, amikor a jó zenészek nem teremnek minden kertben, ezúttal pedig egy olyan piacon voltunk, amelyen a kofák válogatott zenei gyümölcsöket kínáltak.

A Mediawave egy családias fesztivál. Minden értelemben. Fényírók és hangfestők. Érdekes az a fajta érzés, hogy mindenki valahogy ismerősnek, régi barátnak tűnik. Rád köszön, visszaköszönsz, bárkihez odamehetesz, és elkérheted akár a pulcsiját, akár a kanalát. Mert régi barát, és minden évben izgalmas beszélgetéscsomagokat hozok haza a táskám kiszsebében. Ráébredések, benyomások, minden az agy halott részeit manipulálja egy kis diódával vagy diós rétessel vagy a hangok és a színek vibrálásával. Én receptre írnám fel a sok eltunyult és otthon ülő embernek.