home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Fény és árnyék
Perisity Irma
2014.03.05.
LXIX. évf. 10. szám

A háborúnak megszámlálhatatlan következménye van, amellyel mindazoknak, akik részesei voltak — önként vagy erőszakkal bevonultatva —, együtt kell élniük. Eltitkolt, agyonhallgatott események vetnek árnyékot a részvevők emlékezetére, olykor azonban — igaz, ritkán — felvillan a fény is.

— Nem tudom, ki szabad-e mondanom, hogy a legutóbbi háború az én életembe fényt hozott — mondja hosszas gondolkodás után a középkorú férfi. — Nem szeretném, ha a beszélgetés a háború boncolgatásának, magyarázásának tűnne, hiszen csupán egyszerű, erőszakkal bevonultatott katonája voltam annak a hadseregnek, amely állítólag nem is vett részt a harcban. Nem az én tisztem az újkori történelmet magyarázni, annyi azonban biztos, hogy sokadmagammal ott voltam, ahol irgalom nélkül ölték egymást az emberek, ahol azt sem tudtuk, kire és miért lövünk. De meg kellett tennünk, mert ránk is céloztak. S hogy miért mentem el? Hát, nem jószántamból. Az első beidézésre ugyan szófogadóan jelentkeztem, és lehúztam két hónapot a Kopácsi-réten, ám megfogadtam, hogy soha többé nem megyek, bármilyen büntetéssel járjon is. Mivel egyre-másra érkeztek a behívók, bujkálni kezdtem: hol az anyósoméknál, hol valamelyik rokon padlásán aludtam, otthon pedig a kapu mindig zárva volt napközben. Talán gyávaságnak tűnik, de az első bevonultatás után éreztem, hogy semmi keresnivalóm nincs abban az őrületben. Megpróbáltam a magam módján semleges maradni. Hogy mégsem sikerült, az nem az én hibám.

Alig múltam harmincéves, a házasságunk ötödik évfordulóját ünnepeltük, amikor megkaptam az első behívót. A katonaság után szerelemből házasodtam. Elvettem azt a lányt, aki hazavárt, és úgy éreztem, nincs semmi, amit ne tudnánk közösen megoldani. Persze, a közmondás igaz: ember tervez, Isten végez... Amíg jegyben jártunk, azt szerettük volna, hogy legalább három gyerekünk szülessen, és mindegyik szerezzen egyetemi oklevelet.

A tervünk sajnos nem akart valóra válni, a párom nem maradt állapotos. A házasságunk első éveiben még bizakodtunk, ám lassan kezdtük elveszíteni a reményt. A feleségemnek két nővére van, mindkettő szült, ezért nem tudtam rábeszélni, hogy mindketten forduljunk orvoshoz. Szerinte a hiba csakis bennem lehet — a lánytestvérei szültek, az ő családja tehát egészséges. Mivel nekem nincs testvérem, nem volt ilyen „bizonyítékom”, így jártam az orvosokat, az eredményeim azonban rendben voltak. Mindez egy kicsit megingatta az egymás iránti bizalmunkat, ennek ellenére szépen éltünk, sosem veszekedtünk. Amikor bujkálni kezdtem a behívók miatt, támogatott, ám később egyre gyakrabban mondogatta: talán a sors akarja, hogy kiálljunk egy újabb megpróbáltatást, és később elnyerjük méltó jutalmunkat. Anyám azzal igyekezett őt csendesíteni, hogy épeszű magyar ember nem megy birkaként a vágóhídra, a beszéd azonban nem sokat ért. Idővel meguntam a helyzetet, az volt az érzésem, hogy a feleségem meg akar szabadulni tőlem. A következő alkalommal átvettem a behívót...

Koszovóba vezényeltek. Négy hónap alatt egyszer voltam eltávozáson — két napra. Ne kérdezze, hogy mi volt a dolgunk. Undorító, emberpróbáló feladatunk volt, mivel azonban valamennyien túl akartuk élni, teljesítettük a parancsot. Én tehergépjárművet vezettem, és gyakran megfordultam a nemzetközi békecsapatok központjában. Tudom, mindaz, ami ezek után történt, nem válik becsületemre. Megismertem ugyanis egy albán egyetemista lányt, aki ott dolgozott fordítóként. Nem jó mentség, de úgy éreztem, nincs miért hűnek maradnom, és az is megtörténhet, hogy haza sem mehetek többet — így összejöttünk. Azt hiszem, mind a ketten őszintén jól éreztük magunkat a kialakult kapcsolatban. Ennek az vetett véget, hogy váratlanul hazavezényeltek. El sem köszönhettem tőle, és csak a katonatársaktól tudtam meg, hogy őt egy másik központba helyezték. Többé nem hallottam felőle.

Múltak az évek, a feleségemmel elfogadtuk, hogy nem lesz gyerekünk, és megpróbáltuk úgy alakítani az életünket, hogy értelme legyen. Csöndben, lángolás nélkül, békességben éltünk egymás mellett, már nem vártuk a csodát. Karácsony előtt azonban idézést kaptam a katonaügyosztályról. Bementem a megadott időpontban. Az irodában két tisztviselő társaságában egy jóképű, fiatal legény ült. Szerbül mutatkozott be: az Árpád keresztnevet albán vezetéknév előzte meg. Akkor tudtam meg, hogy a lány, akivel viszonyom volt, terhes maradt, és megszülte a fiunkat. Amikor a legény felcseperedett, az anyja elmondta neki, hogy ki az apja. A fiú már betöltötte tizennyolcadik életévét, az édesanyjával élt Svájcban, ahová a háború után mentek. Amikor az anyja beteg lett, arra kérte, hogy miután ő meghal, keressen fel. A fiú semmit sem akart tőlem, Svájcban lakása, baráti köre, pénze van — egyszerűen csak meg szeretett volna ismerni.

Látja, úgy érzem, a háborúnak nemcsak árny-, hanem fényoldala is van. És hogy a történet még emberibb legyen, a feleségem ragaszkodik hozzá, hogy a fiam — éljen bárhol, Svájcban vagy itt — hozzánk tartozzon. Majd eldől, hogy mi történik a jövőben. Én boldog és büszke vagyok.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..