home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Fáj-e meghalni?
Dr. Kasza Bálint
2022.11.02.
LXXVII. évf. 43. szám
Fáj-e meghalni?

Halottak napja: 2022. november 2-a, szerda

„Amíg én vagyok, nincsen halál, amikor halál van, én már nem vagyok.”  (Görög bölcs)

A hatodik napon azt mondta Isten: „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra” (1Móz 1,24—31). Az Isten örökkévaló, számára nem létezik idő, tér, és mivel saját képére teremtette az embert, az ember is halhatatlan volt, a bűnbeesésig. Bűnbeeséskor megszegte az Isten parancsát: „A kert fáinak gyümölcséből ehettek, csak annak a fának a gyümölcséről, amely a kert közepén áll, ne egyetek abból, ne is érintsétek, hogy meg ne haljatok!” A kígyó erre így felelt az asszonynak: „Dehogy haltok meg! Hanem jól tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó és mi a rossz.” Az ember előtt ekkor nyílt meg az erkölcsi világrend, szabad akaratot kapott, azóta kell vállalnia a felelősséget tetteiért, önmagáért.


Éva: „Ah, élni, élni: milly édes, mi szép!” (Madách) (Forrás: arcanum)

A bűnbeesés, a bűn hozta be a halált a világba, ez lett a büntetése annak, hogy az ember betekintett az erkölcs, a jó és a rossz tudásának a világába, hogy megszerezze (a sátán, a kígyó közreműködésével) a tudást, intellektust, az értelem fényét (Luciferus — a fényhozó). Így lett a tudatlan, ám halhatatlan ember tudóvá és halandóvá, miután az értelem fényét, az intellektust a sátán közreműködésével a bűn útján megszerezte. Visszaút nem volt, a halhatatlanságot már újabb bűnnel sem tudta volna visszaszerezni, mert útját állják a lángoló kardú kerubok. Vajon a halandóság árán megszerzett intellektust az ember az idők folyamán saját hasznára tudta-e fordítani?

A történtek ellenére az ember lelke az időtlenségre rendezkedik be, egyszerűen nem tud mit kezdeni az elmúlás gondolatával, számára a halál abszurdum, kozmikus botrány. Szabad akaratot kapott, a különböző élethelyzetek szabadságot adnak az emberi viselkedésnek. Márai úgy véli: „Az istenek a születés és a halál törvényei felett továbbra is uralkodnak fölséges akaratukkal. De a születés és a halál két sarkcsillaga között az ember; ez a fellázadt teremtmény, a jövőben szabadon rendelkezik sorsával. Démonja elkíséri…, de az ő gondja, hogyan boldogul a Sorssal.” Sorsunk tehát a saját kezünkben van, ám azt is szemünk előtt kell tartani, hogy ha a lélek szempontjából tekintünk az életünkre, az sem kizárt, hogy halhatatlanok vagyunk, mert szellemünk és lelkünk az időtlenségben él, nem tud mit kezdeni az öregséggel, a múló idővel, az elmúlással. Csupán a testünk az, ami tönkremegy, ami minden veszélynek ki van szolgáltatva. Ha a test nem romlana (főleg, ha jobban tudnánk rá vigyázni), a lélek is örökre benne maradna, akár halhatatlanok is lennénk. A halál a testnek az idő nyomása alatti összerombolódása és lázadása az örök élet ellen. Sőt, a halálfélelem is a lélek lázadása az őt gonoszul cserben hagyni készülő test ellen. Nem engedhetjük, hogy a negatív gondolatok, szomorúság, szorongás (félelem), búskomorság, céltalanság töltse ki az élet nyújtotta lehetőségeket, mert ha ezek uralják el mindennapjainkat, soha vissza nem térő alkalmakat szalasztunk el. „A gyáva nap mint nap meghal, a bátor csak egyszer” figyelmeztet Shakespeare. Ha sikerül tudatunkkal átformálni agyunkat, az elménk egészségesebben működteti testünket, meghosszabbítja életünket. Ha gondolatainkkal sikerül „pozitív üzemmódot” kialakítanunk az elmének, az olyan kémiai anyagokat kezd el küldeni a testnek, amelyek megjavítják a közérzetünket, egészségi állapotunkat, ellenálló képességünket. Elgondolkodtató E. Kübler-Ross véleménye: „Amikor valójában rádöbbenünk, és tudatára ébredünk annak, hogy földi létünk korlátozott — és azt sem tudjuk bizonyosan, mikor ér véget —, akkor kezdjük csak el majd minden egyes napunkat a legteljesebben élni, mintha az utolsó lenne.


Bűnbeesés: Éva megcsúnyulva, Ádám arca ördögivé változva. Amikor nem a szeretetteljes és igazságos gondolkodás vezeti, az ember eltorzul (Rembrandt Bűnbeesés rézkarca)

Tudnánk-e mit kezdeni az örök élettel? Való-e számunkra az örök élet? Képzeljük el, hogy egyedül, csendben, a délutáni szendergés közben arra eszmélünk, hogy egy idős ember üvegcsét nyújt felénk, majd így szól: „Idd meg, ez a halhatatlanság elixírje, ha megiszod, örökké fogsz élni. Akkor, hát idd meg!” Ki merné azonnal, megfontolás nélkül meginni? Lehet, hogy gondolkodási időt kérnénk, alkudoznánk, szoronganánk, hogy mit is tegyünk, volna-e azonnal bátorságunk vállalni ezt a végleges lépést. Akár olyan érzés is hatalmába keríthetne bennünket, mint a halálfélelem. Mernénk-e rászánni magunkat arra, hogy visszavonhatatlanul és véglegesen életben maradjunk, évtizedek, évszázadok múlnának el, közben mindenki, akit szerettünk, ismertünk, gyűlöltünk, az élete végén eltűnik mellőlünk. Az örök élet titkának keresése a témája Simone de Beauvoir Minden ember halandó című regényének. „Soha. Soha nem nyugodhatok békében!” — döbben rá a halhatatlanságot vállaló főszereplő, miközben rájön, hogy az életnek az elmúlás a legfőbb értéke: a halhatatlanoknak nincs életcéljuk, felelősségérzetük, de életörömük sem. Mulandóságunkból származik minden lelkesedésünk, értékünk, szenvedélyünk, még a boldogságunk lehetősége is. Mégis vannak, akik örökké szeretnének létezni, míg mások számára az a megnyugtató, ha az élet után nincs semmiféle folytatás. Erre mondja Jézus: „Legyen neked a te hited szerint.


Az örök élet titkát azóta keresik az emberek, hogy megismerték és megértették, hogy halandók

Fáj-e meghalni? A címben feltett kérdésre igazán nem lehet válaszolni. Pontos választ valószínűleg csak akkor kapunk, ha eljön a mi időnk. És addig mit tehetünk? Igyekeznünk kell maradékok nélkül élni, hiszen mindannyian jó életre vágyunk. Meg kellene gondolni, hogy miként szabaduljunk meg attól, hogy folytonosan erőszakot teszünk önmagunkon, ellentétes létformákba, kapcsolatokba, munkába erőszakoljuk bele saját magunkat, megfeledkezve arról, hogy miként szeretnénk élni, pedig legtöbb lelki bajunk és nyomorúságunk ebből származik. Ha nem tudunk megszabadulni a maradékoktól, kiegyezünk a félmegoldásokban, az 50-60%-os hivatásban, hitben, szeretetben, szerelemben, félünk felvállalni a 100%-ot, keressük a mellékösvényeket, melyeken el tudunk iszkolni, ha túl nagy a kockázat, kudarc lehetősége. Így viszont sok lesz a maradék, az élet minősége, átélése is csak 50-60%-os, márpedig csak a jó életet követheti jó halál, amikor az ember már nem kívánkozik vissza élete előző periódusaiba.

Gondoljunk Márai intelmére: „Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyengédségre, nem tud meglenni nélküle.” Hogy miként éljük végig életünket, és ennek mi lesz a végeredménye, talán Werfel gondolata fejezi ki legjobban: „Az, ami vagy, már jutalom és büntetés is azért, ami vagy.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..