Kétségtelenül nagy volt nálunk a bizakodás, amikor letűntnek tudhattuk Milošević rezsimjét. A DOS-koalíció, amelybe a vezér szinte minden ellenzéke tömörült, túl heterogén volt ugyan, de akkor azt hittük, a munka nagyobb részét elvégeztük. Hittük: nem vagyunk annyira balgák, hogy a csoportosulásban akkora ellentétek keletkeznek, hogy lassacskán egymásnak esnek a képzelt nagyságok és magukkal viszik a talpnyalóikat is.
Sajnos, ez történt. Sose hallott neveket vetett fel a politika hullámverése, és a reálisan gondolkodó emberek, főként legjobb közgazdászaink, egyre többször hangoztatták, hogy Milošević bukása után újabb meglepetések következhetnek, látva a marakodást a DOS berkeiben. Valószínűnek tartom azonban, hogy olyan nagy bajok, törések nem történhetnek, amilyen a tömegeket lelkesíteni tudó és magával ragadó Đinđićnek a meggyilkolása volt, és olyasmi sem fordul elő, mint amit a DOS-t elsőnek felbontó szerb demokrata Koštunica művelt, hűbelebalázs módjára bonyolítva le a privatizációt, nem törődve azzal, kik a felvásárlók, és hogy a hazaiak zömének vaj van a fején. Vagyis: a rablással szerzett pénzen nem azért vesznek céget, hogy fejlesszék, hanem hogy a végsőkig kifosszák.
Érdekes, 2008-ig úgy éreztünk, országunk jó úton halad. Nemcsak éreztük, hanem tapasztaltunk is a felfelé ívelő tendenciát. Most már azonban jól látható, hogy ez az életszínvonal-javulás hamis illúzió volt! A magánosítást lebonyolító kormány tulajdonképpen azt a pénzt dobta közprédára, amelyet az új hazai tulajdonosok nagy része befizetett — akár úgy is, hogy bankhitelt vett fel, mert a kiszemelt köztulajdont zsebből nem tudta megvenni. Aztán persze nemcsak a cég kifizetésével maradt adós, hanem a hitel törlesztéséről is megfeledkezett.
Mint említettem: 2008-ig úgy éreztük, javul polgáraink életszínvonala. Könnyen jutottunk lakáshitelhez, kamatmentesen vásároltunk konyhagépeket, emellett megnőtt például a turisztikai szervezetek, a kozmetikai szalonok és a fodrászok bevétele, jövedelme is. Elhangzottak ugyan figyelmeztetések, hogy az Amerikában indult ingatlan- és jelzáloghitelek által gerjesztett gazdasági válság nagy veszély, fel kell rá készülnünk, ki kell dolgoznunk a védekezési stratégiát stb., de az akkori kormány feleslegesnek tartotta ezt. Napjainkban már teljesen világos: a SZDP nem kívánja az Európai Unióban látni az országot — ennek érdekében tulajdonképpen mindent elkövetett már kormányzásának idején. Óriási propaganda-hadjáratával azt akarta elhitetni a jó néppel, hogy a kialakuló gazdasági válság nekünk nem árthat, mert mi — hál’ Istennek! — nem vagyunk EU-tagok. Ha azonban mégis gondunk adódna, akkor majd régi barátainkhoz: Oroszországhoz, Ukrajnához, Fehéroroszországhoz fordulunk! Sőt terveket is közzétett az ottani szövetséghez való csatlakozásunkról.
Itt esett a fene seggre... Az átlagfizetésünk akkoriban 33 058 dinár, azaz 421 euró volt, ma viszont 39 200 dinár, ami már csak 351 euró! Sorolhatnánk még a jeles eredményeket, amelyekért nemcsak a miloševići háborúkat, hanem a koštunicai gazdálkodást is okolhatjuk.
Íme a példák! (Az elsőnek említett adatok 2008-ra, a másodiknak említettek 2012-re vonatkoznak.) A munkanélküliség 13-ról 22 százalékra nőtt. Akkor 36 000 gépkocsit vásároltunk, ma feleennyire sem telik. Anno úgy fellendült a lakásépítés és a hitelre való eladás, hogy naponta legalább 45 ember vált lakástulajdonossá, ma egy hónap alatt sem adható el ennyi. Az euró akkoriban 78 dinárt ért, ma 112-t kell érte fizetni. Az infláció 9 százalékos volt, ma 12,5 százalékos. Könyvkiadásunk egykor bámulatra méltó volt, ma nem illik róla beszélni, olyan kicsire zsugorodott. Amíg hölgyeink és uraink 2008-ban hetente átlag kétszer-háromszor látogatták a szépészeti szalonokat, ma a havi látogatásszám ekkora, és negyedére csökkent a drágább csinosítási szolgáltatások igénybevétele is.
Úgy érzem, írásom címe nem túlzás...
