„Van isteni igazság. Isten igazságos” — mondta vasárnap este a szavazás második fordulójának győztese, Tomislav Nikolić. Ha ő mondja...! Úgy látszik, hogy tavaly tavasz óta többet tud a magasságosról. Egy évvel ezelőtt még — amikor látványos és értelmetlen éhségsztrájkba kezdett, hogy kieszközölje az előrehozott választásokat — a pravoszláv egyház elöljáróinak kellett figyelmeztetniük: amit tesz, az nem istennek tetsző dolog, az öngyilkosság nem keresztényi cselekedet... Boris Tadić eddigi államfő pedig tizenkilenc perccel később így fogalmazott a kamerák előtt: „A mai választáson a polgárok úgy döntöttek, hogy Tomislav Nikolić legyen az elnök. Gratulálok, és jó szerencsét kívánok neki”. Újságírói kérdésre válaszolva azt mondta: nem érez csalódottságot. Egy másik kérdés megválaszolásában viszont rácáfolt saját állítására. Abban bízott, jegyezte meg, hogy május 20-án a polgárok tömegesebben vesznek részt az elnökválasztáson, mintegy demonstrálva: Szerbia demokratikus ország. Valójában azt fájlalta, hogy sokan voltunk, de nem elegen. Hát őt meg ezért volt kínos hallgatni. Hiszen mi szavazni voltunk (már aki volt, de az is voksolt, aki otthon maradt). Szavazni, és nem választani. Választási lehetőségünk ugyanis nem volt. Szavazhattunk a rosszra vagy a kevésbé rosszra. Vajdaság ez utóbbira szavazott: Tadić Vajdaságban tíz százalékkal több szavazatot kapott, mint ellenfele. Ilyen megvilágításban nyilván pontosabb lenne így fogalmazni: nem Szerbia polgárai, hanem a szerbek döntöttek úgy, hogy Nikolić legyen az elnök. A többségi nép soraiban a másként gondolkodóknak meg a szerbiai kisebbségeknek — köztük a magyaroknak — nem maradt más választásuk, mint tudomásul venni, ami történt. Ettől még nem dől össze a világ. Reggel megint felkel a nap.
És tényleg felkelt. A tegnap összes tragikomikus mozzanatának még feldolgozatlan emlékeivel. Mit kezdeni például Brüsszel önbeteljesítő jóslatával? Azzal, hogy az Unió két magas rangú tisztségviselője már három órával a szavazóhelyek bezárása előtt gratulált Nikolićnak a győzelméhez?!
Szóval: új napra ébredtünk. 2012. május 21-én itt áll előttünk Szerbia új elnöke. Az a Tomislav Nikolić, aki a háborús bűnök elkövetésével vádolt, Hágában ülő Vojislav Šešeljnek, a Szerb Radikális Párt elnökének a jobb keze volt. Aki a szélsőséges nacionalista párt alelnökeként négy évvel ezelőtt még Šešelj arcképével díszített trikóban feszített, járt felalá a szerbiai parlamentben. Aztán három és fél évvel ezelőtt kilépett a radikálisoktól, Szerb Haladó Párt néven saját pártot alapított, hogy szalonképes nacionalistaként, európai utasként mutogassa magát. Levetette a Šešelj-trikót, s most itt áll. De nem ő a meztelen. Hanem az igazság.
Ez Szerbia. Az ország, ahol Tomislav Nikolić, ahogy fogalmazott, „politikai pályafutásának a megkoronázását” ünnepelheti. Az ország, amelyben valakiből az ő kvalitásaival, karakterével, iskolai végzettségével, műveltségével, politikai múltjával és politikai teljesítményével államfő lehet. Majd a politikai elemzők megmondják: hogyan történhetett meg? Miért volt ez lehetséges. Milyen súllyal esik majd latba, hogy Tadić nem a đinđići utat (minél rövidebb idő alatt minél nagyobb változásokat) folytatta. Hanem az időhúzó, furfangosságokkal szegélyezett („túljárunk Hága eszén meg az Unió eszén is”) zúzottkő-burkolatú, európainak nevezett út sajátos építését választotta — a makadámozást... Ahol makadám, ott talicska is van. Kezdhetünk föltápászkodni.