„Séta a bölcsőhelyem körül”
Pályázatunk díjnyertes írásai
1. helyezett

Ez itt Királyhalom

„Ez itt falu, az én falum,
Innen jöttem és ide térek.”
   (Ady Endre)

Ady Endre soraival kezdem riportomat, mert az idézett sorokat mondhatnám akár én is, és mondhatnák velem együtt többen is, akik ebben a csodálatos és fenséges nevű faluban, Királyhalmán születtek. Bemutatom bölcsőhelyemet, és a körbevezetés azon módját választottam, amely az idegenvezetőktől ugyan szokatlan, számomra mégis jó ötletnek tűnik, hiszen a kedves olvasót egy virtuális játékba invitálom, melyen rajtam kívül ott lesz Királyhalom egy igen meghatározó személyisége, Horváth Katalin. Induljunk, és sétáljunk az időben vissza, és lássuk azt a sok csodát, amelyet valakik egykor megálmodtak!

Megérkeztem
Tizenkilenc évesen (1953) egy olyan kicsi falu életébe csöppentem bele, melynek a főutcáján alig voltak házak. Frissdiplomásként, tele energiával, tettvággyal, világfelforgató tervekkel felmerült bennem az a gondolat, hogy ha én itt tanítani akarok, akkor talán a felnőtteket is nevelnem kell. Férjemmel mindketten a szabadkai tanítóképzőt fejeztük be magánúton. Majd az egyetem elvégzése után itt kaptunk munkát. Palicson kölcsönkaptunk egy kerékpárt, és azon az egy férfikerékpáron jöttünk ide, Bácsszőlősre. Mikor a főútról erre a homokos szakaszra lefordultunk, szembejött velünk egy bácsi. Megkérdeztük tőle, hogy ez-e az a bizonyos Bácsszőlős. Azt felelte, hogy nem, ez Királyhalom! Mondtam is a férjemnek: te, Matyi, mi eltévedtünk! Majd rövid felvilágosítás után rádöbbentünk, hogy mégis jó helyen járunk, a két településnév ugyanis ugyanazt a helységet jelöli. Az itt élők számára mindig is Királyhalom volt és marad a neve, mert ez a név büszkeséggel tölti el őket.

A vasút
Ezt a falut csak a vasút kötötte össze Szabadkával. Mindezek tudatában úgy határoztunk a férjemmel, hogy itt letelepedünk le. Befogadott minket egy gazda, Pap Jani bácsi, és az istálló melletti úgynevezett szobakonyhás lakásba beköltöztünk. A konyhánkban egy asztal, egy rakott tűzhely és két szék volt. Nekem a szüleim gondoskodtak szobabútorról, így be tudtunk költözni. Ám ekkor még fogalmunk sem volt róla, hogy valójában mi is az, amire vállalkoztunk. Az első évek nehezek voltak, igen nehezek.

Elsősegély, színdarab
Én alapjában véve egy olyan ember vagyok, aki igényli a társaságot. Így hát nem volt kérdés számomra, hogy ennek érdekében lépnem kell. Elsősegély-tanfolyamot szerveztem a fiatalasszonyok és lányok részére, és a vezetője lettem. És történt egyszer, hogy ezen a tanfolyamon énekelni kezdtünk. Mivel én mindig is szerettem énekelni, ezeknek a fiatalasszonyoknak a toborzásával asszonykórust alakítottam, ezenkívül egy drámacsoportot is, melyben a fiatalokon kívül az idősek is szerepet kaptak, természetesen más-más művekben. A gyerekekkel megrendeztük és előadtuk például a Hófehérke történetét. A felnőtt társulat pedig színpadra vitte a Pista néni című drámajátékot, melyben én játszottam a főszerepet. És jól emlékszem a Közös lakás című műre is, melynek szintén a főszereplője voltam, a Templom egere darabban pedig a titkárnőt személyesítettem meg.
Ezeket a színdarabokat természetesen először a falu művelődési otthonában mutattuk be, és mivel akkoriban nagy népszerűségnek örvendtünk, parasztkocsival útnak indultunk, hogy a csantavéri és az alsóludasi közönségnek is eljátsszuk őket. Ezek a programok mindinkább összekovácsolták a lakosságot, és lehetővé tették azt, hogy közösen fejlesszük a falut.

Öltöző vagy tanterem?
Mikor a férjemmel idekerültünk, a főutcán, az állomáson, a kocsmán és a templomon kívül itt más nem volt. Tanítók lévén mi az iskolát kerestük. A falunak azonban külön iskolaépülete nem volt, a gyerekek az úgynevezett Kladek-házba jártak tanulni, ahol voltak olyan gyerekek is, akik már másodszor fogtak hozzá a betűvetést meg az olvasást elsajátítani, általában azonban mind kicsik voltak, hat-hét évesek. Akkoriban négyosztályos volt az iskola, de mi indítványoztuk az ötök osztály megnyitását is. A lakosság meglehetősen elutasítóan fogadta az ötletet, mi viszont azzal érveltünk, hogy nekünk is ugyanolyan jogunk van a tudásra, mint a nagyobb településeken vagy városokban élőknek. S addig küzdöttünk, míg végül megnyílt a nyolcosztályos általános iskola, melynek székhelye ugyan nem volt, de működött, mégpedig magánházaknál. A férjem a kulturális otthon öltözőjében adott elő. Ő, Horváth Mátyás volt az is, aki az egyik Népfront-gyűlésen kérte a képviselőt, jöjjön, nézze meg az osztályokat, hogy lássa, hol tanulnak a gyermekeink. Célunk egy saját iskola megépítése volt. A képviselő látogatása után egy évvel felépült az iskolánk. Pénzbeli támogatást kaptunk ugyan hozzá, de a fizikai munkát mi magunk, a falu lakossága végezte el. Nemsokára azonban kicsinek bizonyult az új épület, és ekkor érkezett egy nagygazda segítsége: 1964-ben egy telket kaptunk tőle, melyen felépült a mostani iskola. A férjem, Horváth Mátyás lett az igazgatója.

Az Újfalu
Királyhalmon nem volt sem vízvezeték-, sem telefonhálózat. A férjem intézte el, hogy legyen. Én a postán is dolgoztam, amit szintén ő nyitott meg. A szövetkezettel együtt sikerült kiépíteni a falu villanyhálózatát is és megvilágítani az utak mentét meg magát a főutat is. Ezután a főút melletti üres telkeknek egymás után lett gazdájuk, az emberek örömmel jöttek be a tanyákról. Mikor megteltek az üres helyek, akkor kezdett kialakulni az úgynevezett Újfalu, ami a mostani óvoda utcájában található.

A véletlen műve
Mi nem választhattunk, hogy hova szeretnénk menni, hogy hol szeretnénk dolgozni, tanítani… Csak azt tudtuk, hogy együtt szeretnénk lenni. Bementünk Szabadkára, és kértük a pedagógiai intézetet, hogy valahol taníthassunk, együtt. Akkor kaptuk ezt a lehetőséget, Királyhalmot. Azt sem tudtuk igazán, hogy hol van, de az a tudat, hogy mindketten ott lehetünk, boldoggá tett bennünket. Senkit sem ismertünk, sem rokonunk, sem ismerősünk még csak a közelben sem volt, a férjem ugyanis Gombosról, én pedig Bajmokról származom. De mára már az egész falu a testvérünk, a rokonunk. És amikor végigsétálok az utcán, még mindenki Kató tanító néninek hív, mert így ismertek meg, és így tisztelnek. Örömmel megyek mindenhova, mert az emberek tudják, hogy a fiatalságomat áldoztam ezért a faluért, és ezért megbecsülnek. Innen utazgattunk erre-arra, de mindig hazatértünk. Bármilyen probléma adódott, azt igyekeztünk megoldani. S ha a fiatalságod valahol megszokod, és tisztelnek is mindazért, amit tettél, ami vagy, akkor már egyáltalán nem vágyakozol arra, hogy bárhová is elmenj, legalábbis hosszabb időre.

A három Halom
A férjemet minden érdekelte, sokoldalú ember volt. S mivel mi már szinte a kezdetektől itt vagyunk, könnyebb dolgunk volt a falu történetéről szóló könyv elkészítéséhez adatokat gyűjtenünk. Mindketten szegény sorsú családból származunk, így ennek a könyvnek a kiadása az életcélunk volt.
A könyv témájának kiindulási pontja a három Halom volt: Ásotthalom, Mórahalom, Királyhalom. Mivel az első kettőnek már van írott falutörténete, úgy gondolta a férjem, hogy illendő lenne, ha a miénknek is lenne. Így hát megírta Királyhalom történetét.

Május elsejei játéknak indult
Egy átlagos majális volt, melyen különféle csoportos játékokat játszottak a majálisozók. Mivel a szamár igás állat, ezért igen sok volt belőle a faluban, és a még ma is élő Újhelyi Imrének (93 éves) jutott eszébe, hogy használjuk ki a falu ezen adottságát... Tulajdonképpen innentől fogva létezik a szamárverseny. Mostanra azonban már lassan kezdi elveszíteni jelentőségét, s ezt a szórakozási lehetőséget modernebbek és drágábbak váltják fel.

Valóra vált álmok
Falunk lakosai egymás után váltották valóra az álmaikat. Aki nem itt él, az nem tudja igazán átélni a mi ügyeinket, azok a tanügyi munkások, akik ingáznak, nem érzik igazán a falu gondjainak a súlyát, nem tudnak együtt érezni a falu nehézségeivel. De annak láttán, hogy egy-egy összejövetelen a falu népe együtt tud lenni és jól érezni magát, nincs veszekedés, vita, nincs verekedés (mint régen hétvégenként az állomás melletti kis kocsmában), úgy vélem, megérte idejönni, és örülni annak, hogy az évek során mennyit változott a közösségi élet. Aki itt letelepedett, az jól érzi magát, ez pedig abból látszik, hogy a valamikor ide érkező számos családok szinte mindegyike itt maradt, valamint az itt születők közülük is sokan maradnak, és szülőhelyükön alapítanak családot. Egész generációk is a faluban maradnak. Ezzel a mi legnagyobb álmunk meg is valósult.

Nincs miért a várost idevárni
Ha most meg kellene győznöm valakit, hogy ide jöjjön lakni, akkor azt szívesen megtenném, ugyanis az elhangzottak is bizonyítják, hogy mennyire összetartó közösségről az itteni, és valójában nincs miért a várost idevárni, megvan mindenünk, ami szükséges egy kiegyensúlyozott élethez. Az összeköttetések megfelelőek, a levegő tiszta, és az emberek kedvesek. A királyhalmiak elmondhatják magukról, hogy ami itt van és működik, az a saját érdemük. S ha lenne alkalmam, hogy körbevezessek itt valakit, akkor az iskolát és a művelődési otthont semmiképp sem hagynám ki. Ott biztosan el is időznénk, mivelhogy ezek azok a helyek, amelyekben benne él a királyhalmi lakosság szívének egy-egy darabja.        

BALÁZS PIRI Dorottya, Királyhalom,
a szabadkai Politechnikai
Középiskola tanulója
(Jelige: Csillag)