Ez is anyasors
Perisity Irma
2020.04.05.
LXXV. évf. 13. szám
Ez is anyasors

Megtörténik, hogy az ember akaratán kívül válik részesévé valaminek, amihez nem sok köze van. A véletlen azonban úgy hozza, hogy hozzánk csapódnak emberek, akikkel nem lehetünk közömbösek, így akaratlanul is velük éljük életünk egy részét. Sokszor úgy, mintha kötelességünk volna. Ez történt az idősödő beszélgetőtárssal is, akinek története szívszorító, és lenyomata mai világunk megváltozott értékrendjének.  

—  Fiatal lányka voltam, amikor felfigyeltem anyám gyakori mondására, mely szerint egy anyának nem nehéz felnevelni öt-hat gyereket, de aztán ötüknek-hatuknak nehéz gondoskodni róla, ha megöregszik — kezdi a történetét Edit. Persze akkor még nem értettem, ez mit jelent pontosan.

Nyolcadikos voltam, amikor a családi házunk melletti területen, a derékig érő gazzal benőtt udvart egy nap idegenek kaszálták le. Az évekig üresen álló házat megvette egy, a déli tartományból származó család. Arra emlékszem, hogy sokan voltak, és teherautó hozta utánuk a szegényes bútorokat. Gyermekszemmel úgy tűnt, hogy sokkal többen vannak, mint amennyi ágyat leraktak a kamionról, és azt igyekeztem megfejteni, hol alszik majd ez a sok ember.

A szüleim dolgoztak, nem volt testvérem, így amikor hazajöttem az iskolából, ismerkedtem a szomszéd gyerekekkel. Kézzel-lábbal mutogatva ugyan, de megértettük egymást. Érdekes módon nagyon gyorsan megtanultak magyarul, csupán a család feje, az anya törte a nyelvünket, de ő is igyekezett. A tájunkra jellemző jószomszédi viszony alakult ki velük. Lassan megismertem a történetüket is. Az alig harmincöt éves asszony özvegy volt. Az első férje elhagyta, és a két gyereküket magával vitte külföldre. A nőt apja újra férjhez adta, a második férjnek tizenegy gyereket szült. A férfi hirtelen meghalt, amikor a legkisebb fiú még egyéves sem volt. Mivel a legidősebb két gyereke itt dolgozott, úgy döntött, eladja a családi házat, és „felköltöznek” Bácskába, együtt lesz a család. Így váltunk szomszédokká. Ahogy a gyerekek nőttek, úgy hagyták ott az anyjukat. Az asszony kapott a férje után valamennyi özvegyi nyugdíjat, és a nagyobbak, miután különváltak, segítették az otthoniakat. Végül az egyik fia maradt vele, aki időközben megnősült, és volt három kislánya.

Egy influenzajárvány során a szomszédasszony ágynak esett, és igazából senki sem törődött vele. Amikor kilábalt a betegségből, úgy határozott, hogy a családi házat ráíratja a fiára, akivel együtt élt, azzal a kikötéssel, hogy ha már nem tud magáról gondoskodni, a fia viseli a gondját. A gyerekei az ország minden részén élnek, és külföldön is vannak. Ahogy megtudták, hogy az anyjuk a testvérükre íratta a házat, megszakítottak vele minden kapcsolatot. Addig majdnem mindannyian küldtek neki pénzt időnként, nyáron összejött a tüzelő ára, de az eltartási szerződés miatt ezek a források kiapadtak. Nagyon sajnáltam a nénit. A menye, aki itt él a családjával, úgy utálja, hogy legszívesebben kirúgná a házból. Közben a néni meg is öregedett, a korral járó betegségek is megtámadták, a hetvenedik születésnapján ráadásul eltörte a csípőjét, így mozgásképtelen lett.

Időközben az anyám meghalt, apám újranősült, és az új asszonyhoz költözött, én a családi házunkban maradtam a férjemmel és a két gyerekünkkel.

Egy ideig csak néztem, mennyit szenved a nő. Sem a menye, sem az unokái nem voltak hajlandóak még csak vizet sem adni neki. Felhívtam a legidősebb fiát, aki Belgrádban él a családjával, de ő azt mondta, viselje gondját az, akinek odaajándékozta a házát. A fia, aki megkapta az ingatlant, azt próbálta elintézni, hogy semmisítsék meg az eltartási szerződést, és inkább a parkba költözik a családjával, de nem bírja gondját viselni az anyjának. Tudom, hogy volt olyan nap, amikor senki ajtót sem nyitott a szerencsétlen teremtésre. Engem ez annyira bántott, hogy hivatalos ügyintézésbe akartam kezdeni az érdekében, de a férjem nem engedte. Mivel csak egy kerítés választott el bennünket, reggelenként gyakran hallottam, ahogy a szomszéd ordított, mert az anyja becsinált, sokszor hallottam azt is, hogy sír az asszony, de nem avatkoztam közbe. Aztán két évvel ezelőtt, amikor a néni öngyilkos akart lenni, döntöttem. Sikerült meggyőzni a férjemet, hogy magunkhoz vegyük. Három hónappal ezelőtt halt meg, nálunk. A tizenhárom gyerekből csak a szomszéd volt a temetésen, és azt hiszem, ketten küldtek 300 eurót a költségekre. Tudom, hülyének néz, de nekünk az anyagi hasznunk a néni 16 000 dináros nyugdíja volt. Másra nem volt jogom, mert nem volt semmilyen hivatalos papír az eltartásról. Egyébként a fia kérte is, hogy a ház maradjon az övé, mert munkanélküli, albérletet sem tudna fizetni. Én jól érzem magam, és azt hiszem, mások is megtették volna mindezt. Elmondani csak azért akartam, mert ez is az anyák sorsa.


Illusztráció (Pixabay.com)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..