Akár a megbékélés első lépéseként is értékelhetjük a múlt heti eseményeket, amikor Navracsics Tibor magyar miniszterelnök-helyettes és Aleksandar Vučić, a szerb kormány alelnöke együtt koszorúzott Újvidéken az 1942-es újvidéki razzia központi megemlékezésén. Üröm az örömben, hogy az itteni magyarság legitim képviselőinek a szervezők ezt nem tették lehetővé. Ettől a nem egészen apró körülménytől eltekintve próbáljunk azért bizakodók és optimisták lenni abban a tekintetben, hogy azok az évek óta (igaz, a szerb közvélemény nagy részének az ingerküszöbéig el nem jutó) folyó komoly munkálatok, amelyekben a két ország által felállított akadémiai vegyes bizottságnak kiemelkedő, sőt úttörőszerepe van, az idén áprilisban meghozzák a döntő áttörést. Bízzunk benne, s higgyünk abban, hogy miután az idén áprilisban a magyar és a szerb államfő közösen hajt majd fejet Csúrogon az 1944—1945-ös magyar áldozatok előtt is, eljön a lelkeket terhelő kollektív amnézia megszűnésének az ideje is.

Kétségtelen, hogy ez a szimbolikus lépés hozhatja meg a két nép történelmi megbékélését, ahhoz azonban, hogy ez őszinte legyen, több kell. Láthattuk, tapasztalhattuk, megélhettük és megéljük újra meg újra, hogy a nemes és jó szándékú kezdeményezések, kijelentések sokszor pusztába kiáltott szavakként hatnak a nyilvánosság legnagyobb részére. A rehabilitációs eljárások során mindennapi jelenséggé vált az ügyészség automatikus fellebbezése, az ügyek régi reflexek szerinti — zsigerből való kezelése, elutasítása. E sorok szerzője nem tud olyan esetről, amelynek ez a jogi procedúrája, amióta arra lehetőség van, egyfajta automatizmus szerint folyt volna le mindenféle komplikációk nélkül. S mindez nem csupán a vagyon-visszaszármaztatás miatt nem mindegy, hanem azért sem, mert az utódokban újra és újra régi sebeket tép fel, a kollektív megbélyegzés pecsétjére ad új leheletet, amikor kézhez kapják és elolvassák az ügyészségi indoklást, s ez vélhetőleg sokakat vissza is tart a jog ösvényére való lépés nehézkes és fájdalmas útjától.

Közös dolgaink rendezésének tehát őszintének kell lennie, nem elég csupán a nagy és szép szavak hangoztatása, a gesztusok megtétele, azoknak át kell hatniuk a testeket és a lelkeket is. A közismert német—francia megbékéléshez hasonlóan itt is el kell jönnie annak a pillanatnak, annak a mindent áttörő és legyőző katartikus élménynek, amikor mind a magyar, mind a szerb közvélemény és az állami intézményrendszerek elsöprő többsége végre képes és hajlandó lesz leszámolni a Nacht und Nebel-i nacionalizmussal, amikor az érzelmek hatalmát, az évtizedekig sulykolt sztereotípiák és az önigazolási mítoszok világát felváltja a tisztánlátás fényessége, mert végül csak így lesz lehetséges az igazság hadseregének győzedelmes marsolása az új megbékélés felé.

Ettől még távol vagyunk. Hangunk nem hallatszik messzire, akármerre tekintünk is az új világválság, a kitapintható, mindannyiunk számára érezhető feszültségek örvénylő kataklizmájában, a létbizonytalanság és az ismeretlenre való várakozás, az emlékművek és sírok rombolásának, a gyűlöletkeltő falfirkák és a sokszor a tettlegességig fajuló gyűlölködés időszakában.

Ecce homo! — Íme az ember! — e jánosi evangéliumban szereplő mondattal várjuk hát a megbélyegzés időszakának az elmúlását, a szavak és a mondatok helyes értelmezését, a többnyire kollektív értelemben a mai napig használt „fasiszta” és „megszálló” jelzőnek és címkézésnek a mindennapi életből való végleges kiiktatását, a közéletben, a közgondolkodásban, a köz- és magánbeszédben a gyűlölködő hangok, felhangok elhalkulását.

Átalakuló és átrendeződő világunkban a civilizációk összecsapásának, a Föld bolygó ökoszisztémája megingásának és a modern népvándorlásoknak a korában az új kihívások, az új megoldásra váró problémák már réges-rég átlépték az országhatárokat, nem ismernek etnikai határokat se, s az európai népek egymásnak feszülése csak gyengíti mindannyiunk közös ellenálló képességét, immunrendszerét az új veszélyforrásokkal és kihívásokkal szemben.

A múlt tisztázása, végleg lezárása ezért a mi közös ügyünk; magyar és szerb, román, szlovák, cseh, szlovén, horvát, bosnyák, görög, bolgár és albán létünk és jelenünk — rendezni hát végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk, s mint József Attila idejében, ez még most sem kevés.