Akkor kezdjük a legvégével — gondolhatta Botond, aki megfordította a történetet, és az utolsó, negyedik színnel kezd. Visszafelé haladunk az időben, hogy visszafejtsük, hogyan vagy miért jutottak oda, ahova. A díszletre valóban nehezen mondható más, mint hogy lenyűgöző. A kép, mely először fogad bennünket, egy repülőgépbelső. Első osztály, három csinos nővér (Banka Lívia, Figura Terézia, László Judit). Utaznak. Utaznak? Nemsokára megtudják, miért élnek, miért szenvednek. Vagy nem, hiszen az is lehet, hogy már tudják, és az is lehet, hogy nem is élnek igazán, s ez a szenvedésük oka.

Egy a közös a szereplőkben: mindenki mást szeretne, máshol szeretne lenni, mással szeretne lenni, s mindenki arról beszél, mit lenne jó csinálnia, és hol, mégsem tesz ezért semmit. Tipikus álmodozók, akik az óriási álmok felé egy lépést sem tesznek. Sőt. Csehov szereplői is egyre mélyebbre süllyednek a nihilbe és abba, hogy képtelenek a változtatásra. Egy helyben topognak, egy sehová sem tartó, álló, félbevágott repülőn utaznak, köréjük vetített felhők között. Nincs Moszkva, s az a Moszkva sem olyan már, mint valaha volt, s ők maguk sem azok, akik voltak. Egymás társaságában élik magányosan az életüket.

A látvány egyik legerősebb eleme a három óriási képernyő, mely a nővérek életébe még közelebbről enged betekintést, hiszen testvérük, Andrej (Mészáros Gábor) élőben követi a történéseket egy kamera segítségével — ő filmrendezőnek készült, ám csak egy lagzis videós lett.

Ráközelít dolgokra, s olyan részletekre irányítja a néző figyelmét, amelyeket egyébként valószínűleg nem is venne észre. Közeli egy kézről, szemről, valakiről, aki éppen a háttérben ül. Minden premier plánba kerül. Azaz nem minden, csak az, amit Andrej szeretne. De bemutatja a szobabelsőt is: Antonioni Nagyításának plakátja, egy Make theatre not war felirat az asztal tetején, mind olyan apróságok, amelyek a nézőtérről nem láthatók. Jóleső, irányított fókusz.

Aprólékosan végiggondolt szobabelsők, egy középső ujját mutató neon ufó, üvegajtós frizsider, mely később szekrénnyé avanzsál, Your body is a battleground felirat (Barbara Kruger híressé vált mondata) egy pálmafás adriai tengerpart felett, ahol a homokból jugoszláv zászlók nőnek ki. A szoba falán a My night at Maud’s című Éric Rohmer-film plakátja (a film fő témája a vágy, az erkölcsi döntések köré épül), és még nagyon sok más, mindegyik külön elemzést érdemelne.

Suttogások és elfojtott sikolyok, néma zokogás, tánc és vágyakozás. Mindezt megsegíti, illetve még mélyebben nyomja ránk és belénk a jeleneteket aláfestő zene, mely itt-ott egészen Twin Peaks-esre sikerült, ebből zökkentenek ki bennünket az ismert pop- és jugoszláv slágerek, hiszen a rendező Csehov Három nővérét helyenként egy mai, balkáni miliő szelével fújatja át. 

Csehov mondatai mellett vendégszövegeket is hallunk, Umberto Eco nevesítve is van, hiszen az ősfasizmus 14 jellemzőjét halljuk a színészek szájából felvételről, miközben Versinyin ezredes (Pongó Gábor) éppen Hitlerré vedlik át a színen. Talán ez az előadás egy aprócska hátránya, hogy nem hagy időt a nézőnek, hogy elmerengjen a sok erős mondaton (az egyik kedvencem: az igazság mindig zaj, a hazugság a zene).

Mennyire káros a nosztalgia? Mennyire könnyű változni, és változtatni valamin, amit nem élvezünk? Ugye mennyivel könnyebb csak beszélni róla? Vagy már beszélni sem az? Kérdések maradnak bennem a teremből kilépve, s ez jó érzés. Ajánlom, foglaljanak jegyet erre a járatra.

Az előadás szereplői: Olga — Banka Lívia, Mása — László Judit, Irina — Figura Terézia, Andrej — Mészáros Gábor m. v., Versinyin — Pongó Gábor, Tuzenbach — Kőrösi István, Kuligin — Szalai Bence, Natasa — Crnkovity Gabriella, Csebutikin — Német Attila. További közreműködők: Bíró Alekszandra és Aljoša Tasovac. Dramaturg: Kali Ágnes, díszlet: Theodor Cristian Niculae, jelmeztervező: Ioana Ungureanu, zeneszerző: Claudiu Urse, fénytervező: Cristian Niculescu, videódizájn: Cristian Niculescu, plakátterv: Lénárd Róbert.