Talán éppen ezt a tényt kellene elfogadni. A dalverseny után ugyanis — szinte kivétel nélkül mindig — észrevehető egy érdekes hullám, mégpedig hogy az internet népe mindig felháborodik. Felháborodik azon, hogy már megint politikai érdek miatt nyert valaki, hogy ezek a dalok értelmezhetetlenek és értékelhetetlenek. Belegondolva viszont ez a fajta reakció szükségtelen, hiszen ez valóban nem egy könnyen emészthető, igazi dalverseny, ez egy európai speciális megmérettetés.

Fotó: upload.wikimedia.org

Fontos kiemelni, annak ellenére, hogy már Ausztrália is részt vesz benne, ez egy európai verseny, ami sok külföldi, főleg az amerikaiak számára felfoghatatlan. Ennek adott hangot néhány évvel ezelőtt John Oliver a műsorában, ahol mindenki jókat röhögött az egészen, de ezt a világot parodizálja ki Will Ferrell filmje is, a Fire Saga, mely bármikor megtekinthető a Netflixen, és mely nem mellékesen egészen kiváló.

A lényeg viszont, hogy ez a miénk, az országok pedig rendszerint képviseltetik magukat. Az idén az ukránok (Kalush Orchestra: Stefania) nyertek, ami igazából nem volt nagy meglepetés, pedig az elején nem ők voltak a befutók. A pontozás ugyanis úgy történik, hogy először minden ország szakmai zsűrije dönt arról, hogy egy-egy ország előadóinak hány pont jár. Amíg ez a folyamat zajlott, egyértelműen a brit TikTok-sztár, Sam Ryder volt a befutó a SPACE MAN című dalával, de minden megváltozott akkor, amikor ehhez hozzáadták a nézők szavazatait. Itt ugyanis két fontos dolog történt. Először is az, hogy Szerbia annyira sok pontot kapott, hogy Konstrakta egy ideig az első helyen volt, utána pedig Ukrajna került az első helyre, szintén a nézők szavazatai alapján, és onnan már nem is mozdult semerre. Így, mondhatni, az európai emberek együttérzésüket fejezték ki az ukránokkal szemben — főleg annak tudatában, hogy Oroszország eleve ki volt zárva.

Magyarország az idén sem képviseltette magát, viszont Szerbia igen. A mi előadónk Ana Đurić, azaz Konstrakta volt, aki az In corpore sano (jelentése: ép testben) című dallal szállt ringbe. Itt ismét azt kell megállapítani, hogy ez egy nagyon rétegzene lett — hozzáteszem, elég jó rejtett üzenettel, melyet úgy kell kibogozni —, de az 5. helyig repítette. Ez pedig azért érdekes, mert Szerbiára alapjában inkább az a jellemző, hogy vagy valamilyen folkalapú dallal nevez be, vagy valami teljesen mainstream poppal. Utóbbi általában nem működik, talán egy kivétellel, mely a Molitva volt 2007-ben. Marija Šerifović dala ugyanis abszolút befutó lett, és abban az évben meg is nyerte a versenyt. Azt is meg kell említeni, hogy 2004-ben Željko Joksimović is kiválóan szerepelt a Lane Moje című szerzeménnyel, mely a döntőben egészen a 2. helyig repítette.

Mindezt azért érdemes megfigyelni, mert bár az Eurovízió valóban egy „freak show”, azért a győztes dalok legtöbbször igazi jó mainstream pop-rock szerzemények. Olyanok, amelyeket a rádiók még sok-sok évig tudnak játszani. Szóval a sok őrület közül végül (legtöbbször) csak a minőség emelkedik ki. Ezt bizonyítja az elmúlt tizenkét év győzteseinek listája is: Lena: Satellite (2010), Ell and Nikki: Running Scared (2011), Loreen: Euphoria (2012), Emmelie de Forest: Only Teardrops (2013), Conchita Wurst: Rise Like a Phoenix (2014), Måns Zelmerlöw: Heroes (2015), Jamala: 1944 (2016), Salvador Sobral: Amar pelos dois (2017), Netta: Toy (2018), Duncan Laurence: Arcade (2019), Måneskin: Zitti e buoni (2021).

Mit lehet ebből levonni? Azt, hogy ezen a versenyen fontos a formabontás, fontos a megbotránkoztatás, a végén viszont szinte mindig egy minőségi pop-rock dal lesz a befutó — Netta kivételével, az botrány volt… Szóval el kell ismernem, jól működik a recept, hiszen kellőképpen keveredik a botrány a minőséggel, azaz mindkettőből kell!