* A külső szemlélő számára úgy látszik, hogy a kortárs magyar irodalomban mintha újra a húszas-harmincas évek szembenállása érvényesülne. Újra éles határt lehet húzni az írók között. Ennek tükrében hogyan tekint a kortárs magyar irodalomra?
- Hamisnak tartom azt az állítást, hogy újra egy népi-urbánus vita kellős közepén volnánk. Pár évvel ezelőtt Pomogáts Béla szerkesztésében jelent meg egy kötet, amelyben Karinthy Frigyestől kezdve mindenki elítélte Trianon drámáját. Abban az időben tehát nem tudott ez a szellemiség érvényesülni, mégpedig egyszerűen azért, mert a magyarság nem volt a végletekig megosztva. De még a diktatúra alatt sem, hiszen Füst Milán, Déry Tibor, sőt még Vass István is minden további nélkül felhívhatta Illyés Gyulát telefonon, s elmondhatták neki egy-egy versüket. És ez vice versa alapon működött. A magyar értelmiség több évszázadig a megmaradást akarta szolgálni. Most ott tartunk, hogy az értelmiség egy része nem eszmei alapon, hanem rút anyagi meggondolásból nem vállal közösséget a magyar nemzettel.
* A rendszerváltás óta újra divatja van a nagy történelmi visszatekintésnek. A mi keservünk azonban valahol mindebben elsikkad. Példának okáért eddig senki sem írta meg regény formájában a délvidéki magyarság hánytatott sorsát. Mi ennek az oka, mikor pótolja ezt a hiányt a kortárs nemzedék?
- Nem látom esélyét annak, hogy ez a téma bárkit is foglalkoztasson. Ebben a zugban, ahol mi élünk, egy történelem-visszaforgató, retrogárd erő működik. Amikor a Hideg napok megjelent, Cseres Tibor nekem azt mondta, hogy mindezt azért írta meg - annak ellenére, hogy óriási számbeli különbség volt 42 tele és 44 véres ősze között - , hogy azon Európa elgondolkozzon. Európa pedig nem gondolkodott el, hanem éppen ellenkezőleg - felkiáltott: látjátok, ilyenek vagytok ti magyarok! Holott, a 42-es események tábornoki hatáskörben elkövetett túlkapások voltak, melyekről a központi magyar kormány nem tudott. Szombathelyi vezérkari főnök, amikor minderről tudomást szerzett, azonnal intézkedett. Ezzel szemben 44-ben Tito tudtával, beleegyezésével és feltehetőleg parancsára a legkegyetlenebb módszerekkel gyilkoltak le hatvanezer magyart, szó szerint megtizedelve a délvidéki magyar közösséget. A szerb fél azóta nemhogy bocsánatot nem kért, hanem továbbra is veri a magyarokat és Európa ide vagy oda, hazudik a világ közvéleményének. Azt sem árt tudni, hogy a regény megjelenése után húsz évvel - amikor a Hitel szerkesztője voltam - merte Cseres Tibor megírni a Vérbosszú Bácskában című, a 44-es eseményeket feldolgozó művét. Az abszurditás abban van, hogy a Hideg napokat megfilmesítették, és a magyarországi magyarokat, mint a birkákat hajtották a moziba, hogy megnézzék ezt a filmet, hogy jól a tudatunkba véssék: ilyenek vagyunk! A mai napig erről van szó. Sőt, ehhez még a magyar írók egy része is asszisztál, hiszen a mai napig vannak olyan budapesti megnyilvánulások, amelyek az egész nemzet kollektív bűnösségi elvét hangsúlyozzák. Néha már úgy tűnik, mintha a világ összes bűneiért a magyarság volna felelős. Én ez ellen tiltakozom, vállalva ennek minden következményét.
* Egy évvel ezelőtt hatalmas felhördülést váltott ki az Ön felszólalása a Tilos Rádió kereszténységet gyalázó mondatai miatt megtartott tiltakozó nagygyűlésen. Hogyan tekint erre a vitára, s mit gondol minderről?
- Szomorúan gondolok minderre. Abszurdum az egész. Éppen akkor ünnepeltük Balassi Bálint születésének 450. évfordulóját, s mindenki tudta, hogy Balassi Bálint, ha valamiért, akkor a kereszténységért és Európáért adta az életét. Ebbe a hangulatba, karácsony előtt jött az az omniózus mondat - Szent István országában -, hogy legszívesebben minden keresztényt kiirtana a bemondója. Ez már nekem sok volt. El kellett döntenem, hogy meddig vagyok taktikus, hogy meddig bírja az ember a provokációk sorát. Egy ilyen helyzetben egy magyar írónak fel kell tennie magában a kérdést, hogy meddig engedjük el magunk mellett ezeket a tudatos provokációkat. És itt jön a kettős mérce: a magyar értelmiség színe-java nem ezen háborodott fel, hanem azon, hogy Döbrentei Kornél ez ellen tiltakozik. Talán nem volt a szó nemes értelmében okos dolog tőlem kiállni a nyilvánosság elé. De, ha a kislányomat két martalóc megerőszakolja, és én belépek a házba, s mindezt látom, akkor nem gondolkodom tetteim súlyán. Ha végignézem a gyermekem megerőszakolását, akkor viszont morális értelemben nem tudok mit kezdeni az életemmel.
* Mit gondol az Írószövetségnek az ez ügyben összehívott rendkívüli üléséről?
- Nem így kellett volna ezt az egész ügyet elintézni. Megvoltak a megfelelő formák. Ráadásul a választmány nagy része kiállt mellettem. Bár mindenki tudta, hogy ez voltaképpen egyféle figyelemelterelés, hogy itt nem Döbrentei Kornélról van szó. Mert nem Döbrentei Kornél mondta azt, hogy minden keresztényt ki kell irtani. És ez miért lett hirtelen ennyire mellékes?! Hogy a saját hazánkban ilyen mondatokat ki lehet mondani következmények nélkül, az a nagy baj. Ez egész Európában sehol sincs így. Állítólag van magyar európai parlamenti képviselet, de továbbra is vannak magyarverések a Délvidéken, hogy mást ne mondjak. Vannak dolgok, amelyekben nincs alku. Amióta mindez megtörtént, nem tettem be a lábam az Írószövetségbe, engem hagyjanak békén.
* Ön is elismeri, hogy a magyar közállapotok a végletek határán mozognak. Engedje meg, hogy provokatív legyek: Ön szerint nincs szükség a megbékélésre? Nincs szükség párbeszédre?
- Ez valóban provokatív, de szerintem nem is gondolta át. Azért lehetetlenség ez, mert minden békülésre, még a családon belül is, két félre van szükség. Ha ez nem lehetséges, akkor minden béke lehetetlenség. Vagy mondok egy másik példát: van egy házam, amiért rengeteget dolgoztam, rengeteg áldozatot hoztam. Aztán, ebbe a házba hívatlanok jönnek - mint a románok 19-ben vagy az oroszok 44-ben -, s a saját házamban betesznek a toalettre. Ezután meg azt mondják, hogy béküljek velük meg. Én nem tudok velük megbékülni. Mert ez a hamis, rossz békediktátum mindennek a forrása. És amíg itt, ebben az országban ebből a szempontból is kettős mérce van, amíg ezt itt Budapesten az értelmiség egy része nem akarja elismerni, addig párbeszédnek helye sincs.