Miközben gépelem a szöveget, a hátam mögötti tévén még mindig a gigászi árvízvédelmi küzdelem képeit mutatják, az obrenovaci hőerőmű megmentéséért dolgoznak a hivatásosok és az önkéntesek. Minden jóérzésű ember bekapcsolódott a segítségnyújtásba, mindenki a lehetőségeihez mérten cselekedett. A közösségi oldalakon a horgászok is tartották a kapcsolatot a bajba jutott obrenovaci, szabácsi és szávaszentdemeteri társaikkal. Biztatták őket, bátorították, segíteni indultak, csomagokat küldtek, és befogadó helyeket kínáltak a kitelepítetteknek.

Vegyes érzelemmel kísérelem meg az írásomat a mostani helyzethez képest banálisan hétköznapi témához visszavezetni. Ahhoz a tényhez, hogy napjaink pecásának a legnagyobb ellensége az eső. Régen, amikor a horgász a kisszéket a hóna alá kapta, botját a vállára vette, egy kis táskába pedig belefért minden egyéb holmija, sokkal könnyebben boldogult az égi áldással. Akkor a hátunkra borítottunk egy megfelelően összehajtott műanyag zsákot, vagy a tiltások és a józan ész diktálta veszélyek ellenére is beálltunk a sűrű lombozatú fák alá, és ott vártuk ki az eső végét.

A mai horgászember raklapnyi felszereléssel indul a természetbe. Ebből a megfontolásból a nagyobb térfogatú, az úgynevezett karaván típusú járműveket részesíti előnyben. Ez száraz útviszonyok között jó megoldásnak tűnik, de a tengelyig érő sárba bizony beleragadnak a lomha, dugig megrakott autók.

A horgászversenyzőket a csapadékos idő hatványozottan sújtja. Egyrészt azért, mert a versenyek időhöz vannak kötve, és ha kis balták esnek is az égből, akkor is menni kell, másrészt a rengeteg, ám szükséges felszerelés szétázik, sáros lesz, és utána napokig tart a rendbetétele. A maradandó károkról nem is beszélve, mint amilyenek a botokba kerülő homokszemek, a besározódott, vízzel megtelt orsók, a nedves aprócikkek, a péppé vált etetőanyagok, a nedvességtől „megkergült” csontkukacok szétszéledése.

A fenti okokból a versenyzők egész héten az időjárás-előrejelzést figyelik, és abban reménykednek, hogy éppen ott és akkor nem fog esni. Ebbéli igyekezetükben az égiekhez fohászkodnak, de nem ritkán nem átallnak mindenféle babonaságot is bevetni. Én pedig úgy lettem esőterelő kabala, hogy nagyanyám temetése után egész évben nem esett egyetlen versenyemen sem. Ezen egyáltalán nem csodálkoztam, mert anyókám még életében is élen járt a felettünk gyülekező viharfelhők ráolvasással való terelésében. Természetesnek tartottam, hogy az égi hivatalban az időjárási minisztériumba került, és onnan segédkezik egyetlen szem unokájának. Volt olyan eset is, hogy a Tisza partján horgászva, az erdő felől ránk törő eső az autóm egyik felét áztatta, de ott meg is állt, és mi szárazak maradtunk. Máskor két csapattal indultunk a hétvégi megmérettetésekre. Mi az én járgányommal Bezdánba mentünk, a másik csapat tagjai pedig Bács felé vették az irányt. Többször beszéltünk velük mobilon, és mindannyiszor arra panaszkodtak, hogy szakad az eső, felettünk viszont felhő sem volt egész délelőtt. Az idei szenttamási megnyitón végig lógott az eső lába, de nem hullott egy csepp sem egészen addig, míg a mérlegelés és a csomagolás után be nem ültem az autómba.

A szervezőknek talán az a legfontosabb, hogy a rendezvényen szép idő legyen, nem mindegy ugyanis, hogy milyen benyomásokkal távoznak a meghívottak, és milyen hírét viszik a vendéglátónak. Évekkel ezelőtt az akkoriban igen tekintélyes hajdújárási horgászklub kupatalálkozót tartott. A szervezőknek felajánlottam, hogy az időjárást én rendezem, de elutasították, mondván: az már el van intézve. A verseny reggelére leszakadt az ég, a házigazda könyörögve jött elém, hogy szüntessem meg az esőt. Én természetesen visszautasítottam azzal, hogy legalább két nappal előtte kell bejelenteni az igényt.

Eddig még nem veszítettem el esőterelő jó híremet, igaz, a múlt vasárnap rezgett a léc, mivel egész héten esett, és az időjárási honlap is záport jósolt. Bezdánba menet sötét felhőket véltünk felfedezni, de csak reggeli köd volt, és a kilenc órai zuhé is elmaradt. Szép, napsütéses időben horgásztunk, a baj csak az volt, hogy alig volt zsákmány. Erre aztán a telhetetlen pecatársak megróttak, hogy a száraz idő mellé miért nem rendeltem halat is. Mérgemben elhatároztam, hogy legközelebb majd hagyom, hogy jól megázzanak, ha nagyanyó is úgy akarja. Hazafelé megfogadtam, hogy hálából az égi gondviselésért öregszülém sírjára a kedvenc virágaiból viszek egy csokrot.