A Baracskában horgászom, amikor is erőteljes, rikácsoló hang töri meg a csendet. Egy fekete, hosszú nyakú nagy madár ereszkedik le a vízre. Magasba nyújtott fején hosszú, kampós csőr éktelenkedik. Előbb körülnéz, majd egy látványos mozdulattal hirtelen alábukik. Sokáig nem tűnik fel, ám amikor előbukkan, csőrében már ott ficánkol a zsákmány: egy fehéren csillogó arasznyi kishal. Felfelé tartott csőrrel kezdi nyelni, torka nagyra tágul, szinte eltűnik benne a fogás. Azután újra alámerül...
Igen, ő a nagy vízi vadász, a kormorán, más néven kárókatona (Phalacrocorax carbo). De mielőtt rátérnék a saját esetemre a kormoránnal, érdemes pár szót ejteni erről az ízig-vérig halászmadárról.
A kormoránnak hosszúra nyúlt, horgas csőre van. Karcsú testét némi zöldes árnyalatú, koromfekete toll borítja, fejoldala és torka viszont fehér. Orrnyílásai meglehetősen szűkek, így elegendő levegőhöz — akárcsak más búvármadár — csak nyitott szájjal jut. A víz alatt 15-20 méteres mélységben is magabiztosan búvárkodik és vadászik. Napi táplálékadagja 35-40 dekányi. Sok halat elfog és lenyel, sokat viszont csak megsebesít, ám ezek később rendre elpusztulnak. A kárókatona „étlap-”ján nemcsak másod- és harmadosztályú étek (pl. vörösszárnyú koncér, karika- és dévérkeszeg, jász és ezüstkárász) szerepel, hanem értékesebbek is: pontyok és pisztrángok egyaránt.
Nemcsak kitűnő búvár, hanem gyors és jó repülő is. Roppant óvatos, és társaival folyamatosan tartja a „kapcsolat”-ot. Elég félénk. Ha megzavarják, azonnal — rendszerint egy-két méternyire a víz felett — menekül. Társaságkedvelő, kisebb-nagyobb telepekben (kolóniákban) él, fészkét a fákra rakja.
A valamikor védett madár egyre több kárt okoz a horgászoknak és a halászoknak. Ez a helyzet napjainkra szinte tűrhetetlenné vált. De mielőtt abszolút károsnak kiáltanánk ki, nézzük: van-e esetleg haszna is!
Például a távoli Peru szigetein élő kormoránok ürülékükkel értékes guanótelepeket hoznak létre. A nagy foszfor-, nitrogén- és mésztartalmú szántóföldi tápanyag borsos áron forgalmazható. Kínában és más délkelet-ázsiai országban pedig a halászok mindennapi munkáját segíti ez a madár. A kellően betanított kárókatonák nyakán szoros gyűrű van, ezzel buknak alá a hallal teli vízbe. Rövid időközönként a felszínre hoznak egy-egy arasznyi halat, majd újra alámerülnek. 5-6 példány zsákmányolása után egy kis pihenés következik, majd folytatják a sajátos „feladatuk”-at. A csőrből kiakasztott halzsákmány tisztes jövedelemhez juttatja a halászt... Egy-egy jól kiképzett madárért tetemes összeget is elkérnek az idomárok.
Nos, az én történetem is egy ilyen „csudamadár”-ral esett meg. Abban az időben még sűrűn jártam a Dunára. Egy alkalommal, amikor motorcsónakommal egészen közel a parthoz, felfelé, a víz folyásával szemben araszolgattam — hogy némileg csökkentsem a víz sodrását —, egyszerre csak különös jelenségre lettem figyelmes: nem messze tőlem egy kormorán hol feljött a vízfelszínre, hol meg alábukott — és ez újra és újra megismétlődött. Mindjárt gyanítottam, hogy itt valami nincs rendben. Amikor egészen közel értem hozzá, csak akkor vált világossá, hogy valaki véghorgot kötött a bokor alá, s erre élőhalakat tűzött fel. A gyanútlan kormorán épp egy ilyen kishalat kapott be, az éles horog pedig átszúrta a csőrét, és így foglyul ejtette. A szerencsétlen csak annyit tudott tenni, hogy időnként feljött a víz felszínére, majd újra lebukott.
Természetesen mindjárt a segítségére siettem, és megszabadítottam a horogtól. Igen ám, de mielőtt elrepült volna, jól belecsípett a kezembe. Ez lett volna a hála, amiért megmentettem?! Bármennyire fájt is a kezem, nem tudtam haragudni a madárra, hiszen: honnan is tudta volna, hogy ki a foglyul ejtője, és ki a megmentője!
