— Azért szerettem volna beszélgetni az életről, emberekről, mert több mint hetvenévnyi tapasztalat áll meggörnyedt hátam mögött — mondja, és hihetetlen pontossággal fogja meg a poharát, majd óvatosan kortyol egyet a hideg gyümölcsléből. — Igazából nem tudom, vajon a sorsom megérdemli-e, hogy mások is megismerjék. Én azért akartam mesélni, hogy tudatosítsam az emberekben a remény lehetőségét, az élet szépségét. Mert akármilyen összetörtek is vagyunk, mégis találunk okot, mely miatt érdemes harcolni, még akkor is, ha minden kilátástalannak tűnik. A titok nyitja abban rejlik, hogy megtanuljuk elfogadni a helyzetünket, és akkor minden a helyére billen, még a vélt igazságtalanságok is. Azt hiszem, a sorsom már a születésem pillanatában megpecsételődött: anyám egy gyereket szült, habár mindkét nővérének három volt, így talán az volt a dolgok rendje, hogy én ne szüljek egyet se. Innen ered az én magányom, melyen nem lehet segíteni.

A szüleim szálláson éltek, az apám elég sok földet örökölt az apjától, és természetes volt, hogy a tanya és az azt körülvevő szántók voltak az ő világa. Ügyes, dolgos emberként ismerték, és sohasem panaszkodott sem az istenre, sem az emberekre. Amit bírtak, anyával ketten csináltak, amit nem, ahhoz fogadtak idénymunkást, de nálunk mindig minden a megfelelő időben volt elvégezve. Engem sosem fogtak igazi parasztmunkára, azt csináltam, amit szerettem. Például ástam a krumplit, csomóba kötöztem a sárgarépát, petrezselymet. Főzni nem tudtam, de takarítani igen, és mindig úgy néztem, hogy a tanulás mellett segítsek. Több mint 20 kilométerre laktunk a várostól. Amikor középiskolába kezdtem járni, apám vett egy kis motorkerékpárt, azzal közlekedtem. Télen, ha nagy volt a hó, egy unokatestvéremnél laktam, amíg a tavasz be nem köszöntött. Közgazdasági középiskolát fejeztem be, és már húszévesen dolgozó nő voltam. A szüleim felajánlották, hogy dolgozhatok velük a földeken, vagy ha akarom, adnak egy külön parcellát, hogy azon termeljek, amit szeretnék, de ha mindenáron „úri nő” akarok lenni, akkor maradjak a szakma mellett, melyet választottam.

A munkahelyemen ismertem meg a férjemet, és harminchét évet éltünk le egy normális, de gyermektelen házasságban. Tudtam, hogy nagyon szereti a gyerekeket, ahogyan azt is, hogy sosem csalna meg, de nem tudtam jó irányba terelni a helyzetet. Szerettek a munkahelyemen, a fizetésem is jó volt, és bármilyen összhangban is éltünk, a gyermek nagyon hiányzott. A férjem egyetemi végzettségű, vezető beosztásban dolgozó mérnökként dolgozott. Mindenünk megvolt, amit csak akartunk. Igaz, nem nagyon törődtünk a rokonokkal, mi éltük a mi világunkat. Szép családi házat építettünk, nyaralónk volt a horvát tengerparton, a férjem ötévente új autót vett, egyszóval minden rendben volt. Persze, az ördög nem nézi jó szemmel, ha valami szép történik: a férjem három testvére egy alkalommal, amikor ő hivatali úton volt, meglátogatott, és igyekezett meggyőzni, hogy ha igazán jó feleség vagyok, elválok tőle — ők már találtak is neki egy új asszonyt, aki majd szül neki gyereket. Ismerve a jellemüket, tudtam, ha nem fogadok szót, beindul az aknamunka. Elmeséltem mindent a férjemnek, és megkérdeztem, akarja-e a válást. Kétségbe volt esve, nem tudta elfogadni, mire képesek a testvérei. Elmúlt néhány zűrzavaros hónap, és azt hittem, minden rendbe jött. De ekkor hirtelen meghalt a férjem.

Ne kérdezze, hogyan sikerült túlélnem, mert ezt magam sem tudom. A temetést, a következő hónapokat, amikor a rokonok mint a sáskák jöttek, és követeltek valamilyen részt abból, ami a miénk volt. Éveken át pereskedtünk, elment a ház, a nyaraló, egy új autó, valamennyi devizánk. Annyit sikerült megmenteni, hogy megvettem ezt a garzonlakást. Két hónappal később hirtelen, egyik pillanatról a másikra, elveszítettem a szemem világát. Négy évig semmit sem láttam. De megtanultam a fülemmel és a kezemmel „látni”. Rokkantsági nyugdíjba tettek, de amikor elértem a megfelelő kort, átvettem a férjem nyugdíját, és így egy picit könnyebb lett. A szüleim elhaltak, a rokonok pedig lassan lekoptak, hiszen nincs már semmim. Tudja, ha van az embernek pénze, van segítsége is. Igaz, volt olyan „segítségem” is, aki meglopott, átvert. De én még mindig lábon vagyok, nem rogytam térdre. Időnként látok körvonalakat, megtanultam kötni, már érzem, amikor evés közben összepiszkolom a blúzomat, de tudom, hol áll a tiszta, és átöltözök. Egy szomszédasszony főz rám már néhány éve, a postás az utolsó dinárig leszámolja a nyugdíjat, senki sem bánt. De annyi biztos, hogy erősnek kell lenni. Az ember azért a teremtés koronája, mert erős lény. Csak meg kell találnia önmagában a mindent legyőző erőt.