,,Nálunk sokat kell lopni — gyárat, bankot, millió akármit —, és akkor a tolvaj elérhetetlenné válik a törvény számára’’ — írja Ljudmila Ulickaja, az egyik legnépszerűbb kortárs orosz író. Legújabb könyvét olvasom — Örökbecsű limlom a címe —, de kicsit-kicsit Szerbiára gondolok.
Hiszen mindaz, amiről ír (a fenti idézet is bizonyítja) — legyen az a hatalom természete, a korrupció, a belügyi szervek mindenhatósága, vagy az oligarchák létezésének mibenléte — nem orosz kuriózum. Mi ugyanúgy ismerjük, tapasztaljuk, szenvedjük. Ő pedig ezekről a kérdésekről is a tőle megszokott közvetlenséggel, nyíltsággal, és jó adag humorral beszél.
Most, hogy Szerbiában napi beszédtéma az előrehozott választások kérdése, égetően időszerű mindaz, amit az írónő 2000-ben, a Szüksége van-e Oroszországnak Pinochetre? című esszéjében fejtett ki. Hiszen a többségi Szerbia az ,,erős kéz’’ politikájára vágyakozik — 2014-ben, már megint. Aleksandar Vučić, a haladó párt elnöke (amúgy csak kormányalelnök) pedig a népszerűsége csúcsán áll, s mikor szerezné meg magánk a teljes hatalmat, ha nem most?! A párhuzam adott. Elolvastam, és nem állhattam meg, hogy az olvasókkal meg ne osszam. Szóval: lájkolom.
,,Körülbelül hat héttel a választások előtt került sor Moszkvában az orosz PEN Klub és Putyin úr találkozójára. Én nem mentem el rá, mivel régóta kialakult egy előítéletem: önszántamból nem akarok találkozni az állambiztonsági szolgálat képviselőivel... Különben a Putyinnal készült interjúkötetben, amely nem sokkal a választások előtt jelent meg, feltesznek egy tapintatlan kérdést: miért ment el egyetemi végzettséggel rendelkező fiatalemberként a KGB-hez dolgozni?
— Szovjet romanticizmusból — válaszolja Putyin.
— Hogyhogy — kérdezik a makacskodó újságírók —, nem tudott a repressziókról, a KGB által véghezvitt leszámolásokról, amelyekben ártatlan emberek milliói haltak meg?
Kiderül, hogy nem, ő erről nem tudott... Vagyis hogy persze, hallott valamit, csak úgy fél füllel...’’
A PEN Klubban tartott találkozó után a felek egymással elégedetten váltak szét. ,,Elkezdődött a választási kampány, előre ismert végeredménnyel. Az első közvélemény-kutatásoktól kezdve világossá vált, hogy Putyin már győzött. Erős támogatói akadtak — a félelem és a remény. Félelem a kommunistáktól, és remény az orosz ’hátha’ gondolatban. Hátha jobb lesz, hiszen Putyin ’erőskezű’...’’
És ez a Putyin elbűvölte az értelmiséget is, vagy legalábbis azt a részét, amelyik rá szavazott... De vajon miért felejtették el ezek az emberek — kérdezi Ulickaja —, hogy a KGB a kommunisták legnagyobb eredménye, hatalmuk legbelsőbb magva, esze és a bizonyos várva várt ,,erős keze’’. Szigorú értelemben véve Putyintól még jobban kellett volna félniük. Igaz — állapítja meg rezignáltan — az 1933-as német leckét még a legközelebbi szomszédaik, az osztrákok is elfelejtették, mit mondani akkor Oroszországról. ,,Erős kezünk most már van. Meglátjuk, hová juttat bennünket...’’
A régi disszidenseknek, mondja, megvolt a reményük, hogy eltörlik a kommunista hatalmat, és a kormányzás demokratikus formáját hozzák létre, amely ha nem is lesz e legfejlettebb, de biztosítja majd a minimális állampolgári szabadságot és az emberi jogokat. ,,Akkoriban azt feltételeztük, hogy a kommunista hatalom amiatt bukott el, mert felélte belső erőtartalékait. Ma úgy tetszik, hogy ez nem így volt, azért bukott el, mert alkalmatlanok és figyelmetlenek voltak a vezetők, hibáztak, és ajándékba kaptuk a szabadságot, amire nem szolgáltunk rá.
És akkor, összeszarva magunkat a szabadságtól való félelmünkben, olyanok kezébe adtuk, akik tudják, hogyan kell vele bánni. És ki értene ehhez jobban, mint a KGB?’’
Eddig az idézet. A kérdés — ma és itt — szinte önmagát fogalmazza meg: És ki értene ehhez jobban Szerbiában, mint Aleksandar Vučić, a Szerb Haladó Párt elnöke, a szerbiai kormány első alelnöke? Az a Vučić, aki ifjúként Vojislav Šešelj Szerb Radikális pártjában kezdte pályafutását — a délszláv háborúk idején —, és ,,élesben’’ volt alkalma megismerni a szerbiai állambiztonsági szolgálat (DB) ténykedését. A csetnik vajdától pedig minden bizonnyal csakis a legjobbakat tanulhatta — mondom Ulickaja stílusában úgy, hogy a gúnyolódó megfogalmazást én sem teszem idézőjelbe. Csakis a legjobbakat tanulhatta a szabadságról, a demokráciáról, az emberi jogokról és a sajtószabadságról is. És ki értene ehhez jobban, mint az a Vučić, aki a Milošević-rezsim idején (radikális mezben) a szerbiai kormány tájékoztatási minisztere? Akkor, amikor 1999 tavaszán az állam megölte az újságíró-laptulajdonost, Slavko Ćuruviját.
