Miközben arról igyekszik meggyőzni önmagát, hogy jobb lett volna most születnie, olyan filozófiai kérdéseket tesz fel önmagának s nekem, amelyekből kihallik a segélykérés, válaszvárás a lelkét marcangoló kételyekre. Pedig első látásra nem tűnik zaklatott, gondterhelt embernek. Alig múlt negyvenéves, jól öltözött, egyetemi oklevele, munkahelye, felesége és két kislánya van. Meg egy szörnyű titka.
- Nagyon nehezen szántam rá magam erre a beszélgetésre - mondja őszintén a fiatalember -, de az utóbbi időben egyre gyakrabban olvasunk, hallunk a családban történő sötét dolgokról. Leggyakrabban a fizikai bántalmazás áll a családi erőszak középpontjában vagy a nemi zaklatás, fajtalankodás, de ez utóbbiról jóval kevesebbet beszélnek a sértettek is. Érthető, hiszen az ilyen szégyent, az ilyen sötét titkokat senki sem szellőzteti szívesen a családból, mert az elfogadott íratlan szabályok szerint erkölcsösnek, becsületesnek számít az olyan család, amelyet a környezete annak tart. Meggyőződésem, hogy ezeknek az íratlan normáknak köszönhetően nemcsak én szenvedtem végig az életemet, hanem nagyon sokan élnek hozzám hasonló problémával, amiről senkivel sem lehet, nem illik beszélni. Így cipeljük magunkkal titkunkat, s válunk valamiféle gerinctelen teremtéssé: nem merjük vállalni a velünk történtek következményeit. Lehet, hogy az olvasók többsége nem tudja megérteni ezt, de aki életében elszenvedett hasonlót, az pontosan tudja, mire gondolok. Azt hittem, könnyebb lesz ez a beszélgetés, de most úgy érzem, a hangosan kimondott szavak lerántják a leplet a családi, pontosabban a család egy részének titkáról, és ha a történetből bárki ránk következtet, oda a család jó híre, talán még a gyermekeim jövője is, hiszen a környezet, a körülöttünk élő emberek határozzák meg helyünket körükben, az ő ítéletüktől függ, fehérek vagy feketék vagyunk-e. Csak a látszat a fontos...
Egy átlagon felüli, hogy ne mondjam: köztiszteletben álló család egyetlen gyereke vagyok. Az anyám régi, közismert iparoscsaládból származott, az apám magas rangú köztisztviselő, akit a múlt rendszerben nemcsak megsüvegeltek az emberek, de bizonyos értelemben féltek is tőle. Gyermekfejjel az ember nem nagyon tűnődik el azon, miért nem akarnak játszani vele a többiek, hanem igyekszik úgy viselkedni, olyan dolgokat tenni, ami méltóvá teszi a korabeliek figyelmére. Így voltam én is. Valahogy a mi családunk más volt, mint a többi, de ezt csak most látom ilyen világosan. Voltak apámnak barátai, pártkollégái, akikkel időnként kirándulni jártunk, vagy otthon az udvarban rendeztek a szüleim pikniket, de nem ez volt az igazi. Pontosan tudtam ezt, mert volt néhány fiú az osztályban, akik elfogadtak, és náluk valahogy más volt a hangulat. Velem az apám mindig nagyon szigorú volt, sohasem vert meg, de mindig az ő szava volt az utolsó, a bírálatát, a véleményét sohasem lehetett megkérdőjelezni. Otthon nem volt vita, még az anyám sem mert vitába szállni vele. Nyolcéves voltam, amikor először bántott. Anyám gyógyfürdőbe ment, és három hétig csak mi ketten voltunk otthon. Este az ágyukba vitt és eleinte csak simogatott, lihegett mellettem. Ha száz évig élek, akkor sem felejtem el az éjszakát, amikor megerőszakolt. Persze, jött az ismert fenyegetés: ha bárkinek szólok a történtekről, nemcsak én iszom meg a levét, de az anyám is. Rettenetesen szégyelltem magam a társaim előtt, állandóan az volt az érzésem, hogy piszkos, mocskos vagyok, de a szennyet sehogyan sem tudtam lemosni magamról. Csak azért imádkoztam magamban, hogy ne látsszon meg rajtam, ami otthon történik. Amikor az anyám hazajött, ritkultak a bántalmazások, de ha csak alkalom volt rá, mindig behúzott a szobájukba. A paplan csücskét kellett a számba tömni, hogy ha sírok, ne hallatsszon ki a szobából. Egyre magánosabb lettem, még azokat a barátaimat is leráztam valahogy, akik ragaszkodtak a barátságomhoz, akik szívesen voltak velem. Hogy ne nagyon ecseteljem a disznóságokat, középiskolás, majd egyetemista lettem úgy, hogy az apám kificamodott nemi vágyának én voltam a tárgya. Rettenetesen sokat szenvedtem, egy alkalommal megpróbáltam anyámmal beszélni, még el sem mondtam, mi történik, anyám azzal intett le, hogy apámra egyetlen zokszót sem akar hallani, hiszen az égvilágon mindent megkapok tőle, amit egy gyerek elvárhat a szülőtől.
Az egyetemen ismerkedtem meg a feleségemmel. Mit mondjak, én egy halálra sebzett, normális fiatalember voltam, aki családot, rendes életet akart. Az oklevél megszerzése után összeházasodtunk, a szüleim szép lakodalmat is csináltak. De - valami sátáni módon - az apám továbbra is igényt tartott rám. Most ott látom a szemében a kérdést, miért nem fordultam a rendőrséghez vagy bárki máshoz. És itt jön, amit már a beszélgetés elején mondtam: valami ocsmány módon az ilyesmi nemcsak bepiszkítja, de bizonyos értelemben gerinctelenné is teszi az embert. Mert ugyan kihez fordulhattam volna? Hát senki a világon el nem hitte volna nekem, hogy mi történik velem. Amikor az édesanyám hirtelen meghalt, csak akkor tudtam meg, hogy az apám nem is a vér szerinti apám. Anyám már terhes volt a nagy szerelmétől, akihez nem akarták hozzáadni a szülei. A haláláig hálás volt a férjének, aki tudta, hogy más gyermekét várja, mégis elvette, és felnevelt engem. Anyám halála után nekem, az én családom miatt is, fenn kellett tartanom a kapcsolatot az apámmal. Egy vasárnapi ebéd után, amire a feleségem rendszeresen meghívta, félrevont, és közölte velem, hogy vendéget vár: külföldről jön haza negyven év után látogatóba egy szívbéli barátja. Elvárja tőlem, hogy ott legyek a fogadásán, és szerezzek nekik egy felejthetetlen éjszakát. Életemben akkor emeltem kezet valakire: meg akartam fojtani, de valahogy kimászott a kezemből. Vinnyogott, mint egy sebzett vadállat, de megfenyegetett: ha nem teljesítem a kívánságát, mindent elmond nemcsak a feleségemnek, de a kislányoknak is. (Az egyik kilenc, a másik 11 éves.) Annyira megnőtt bennem a szégyenérzet, az undor, hogy úgy gondoltam, legyen, ami lesz, én elmegyek a rendőrségre. Tudtam, hogy lépnem kell, ha meg akarom őrizni a családomat, ha emberként akarom leélni az élet fennmaradt részét. Persze, az első problémám az volt, kihez forduljak, aki hisz majd nekem és hajlandó lesz segíteni is. Van egy pszichiáter ismerősünk, először vele akartam beszélni. Éppen indultam, amikor az ex apám hívott telefonon, hogy a barátja nem tud hazajönni, neki repülőjegyet küldött, ő megy hozzá három hónapra. Elutazott és két hónap múlva jelentette: ott marad, nem jön haza többé. Felhatalmazást küldött, hogy adjam el a családi házat, a pénz legyen a lányaimé. Másról egy szót sem szólt, annyira biztos benne, hogy a család erkölcsét nem adom oda egy titokért. És az a legszomorúbb, a legmegalázóbb, hogy igaza van.