De milyen érdekes az emberi természet, eszembe jutott az is, hogy édesapám most biztosan mosolyogva mondaná: — Látod, fiam! Nekem lőttek! Ilyen ember volt, szeretett viccelődni, ezt is tőle örököltem.

Első osztályba jártam, amikor először vitt magával fácánt őrizni, az akácos melletti fácánröptetőhöz. Akkor még a vadászegyesület minden évben vett két-háromezer kisfácánt, és azokat ott felnevelve, visszavadítva szétengedték. Az egyesület tagjai minden éjszaka ott őrködtek a röptetőnél váltásokban, nehogy róka, görény vagy egyéb kártevő pusztítson benne. Olyankor aki akarta, kivihette a családját is. Én is így kerültem oda, édesapám egyik városi barátjának a fiával.

Nagy mókának ígérkezett az este, volt ott ugyanis az erdő szélén egy faházikó, abban egy szalmával töltött ágy, kisasztal meg petróleumlámpa. Abból ugyan több is, mert a röptető szélein is világított egy-egy. Így könnyebben távol lehetett tartani a nemkívánatos éjszakai ragadozókat.

Gyönyörű csillagos este volt, a tábortűz pattogó parazsánál szalonnát sütöttünk, zöldhagymát ettünk hozzá, és artézi vizet ittunk rá. Az egyik vadász óránként körbejárta a kisfácánok alvóhelyét, a másik meg addig a tűz mellett mesélt nekünk. Édesapám elmondta, hogy miért is kell őrizni ezeket a kis madarakat, beszélt a csillagokról, a Tejútról, melyet mi, magyarok a Hadak útjának is ismerünk, észrevétlenül lopva lelkünkbe mindazt a tudást, melyet a mi gyermeki lelkünk szivacsként szívott magába. Még mindig érzem annak az estnek a hangulatát, a tűz melegét, ahogyan átjárja a testem és a lelkem, a szalonna izét a számban, érzem édesapám kezének érintését, ahogyan gyengéden végigsimítja az arcomat...

Elaludtam a csendesen lobogó tábortűz mellett. Arra riadtam fel, hogy egy furcsa hang töri meg az est csendjét. Bécike, a másik fiú tágra nyílt szemekkel nézett a sötét erdő felé, majd suttogva megkérdezte tőlem:

— Mi volt ez? Hallottad ezt a furcsa hangot?

— Hallottam! — válaszoltam neki, de nem tudtam, hogy minek a hangja.

A két vadász éppen együtt ült a Krivaja partján, és csendben beszélgettek. Mi meg félni kezdtünk. A furcsa kaffantás időről időre felhangzott, és mintha egyre közelebbről hallatszott volna (őzbak volt, mely a többieket figyelmeztette). Mi azonban azelőtt még nem hallottunk olyan hangot, ezért azt gondoltuk, hogy egy róka akar megtámadni bennünket! Szégyelltünk szólni a felnőtteknek, mert hát, milyen vadász lesz belőlünk, ha félünk. De a hang csak nem akart elhallgatni. Béci néhány évvel fiatalabb volt nálam, ráadásul városi gyerek is. De az esze vágott, mint a borotva. Hirtelen megfordult a hálózsákban, a fejével a tűz felé feküdt, a lábai pedig az erdő felé álltak. Óvatosan odamásztam hozzá, és suttogva megkérdeztem tőle, hogy ezt miért tette. Bécike rám nézett, és ártatlan arccal elmagyarázta:

— Ha van eszed, te is így fekszel! Mert ha idejön a róka, inkább a lábam kapja el, mint a fejem, hiszen lábból kettő van, fejből pedig csak ez az egy!

Ez jutott eszembe akkor ott, a temetőben, és tudom, hogy édesapám nem veszi rossz néven. Akkor is jót nevetett rajtunk, amikor elmondtuk neki. Nyugodjon békében!