— Talán mert a nagyszüleim olvassák a lapjukat, azért jutott eszembe, hogy beszéljek arról, amit gondolok — mondja felnőttekhez illő komolysággal a huszonnégy éves fiatalember. — Mert nem könnyű a téma, meg én sem vagyok igazán közlékeny, hát legyen szíves, és javítson ki menet közben, hogy a mondanivalóm érthető legyen. Tudom, hogy a rovatban szereplők a születésükkel kezdik a történetüket, hát én is így teszek. A szüleim szerelemből házasodtak össze, de semmiben sem hasonlítottak egymásra. Apám szerette a társaságot, szeretett becsípni is, mindenkinek segített — inkább, mint önmagának —, ha neki volt pénze, akkor volt a munkatársainak is. Ezért váltak el tíz év házasság után. Anyám ezzel szemben egy ambícióval teli, sokkal többre vágyó személy volt, aki azt hitte, a házasság majd meghozza neki mindazt, amit nem kapott meg otthon. Én vagyok a szüleim első gyereke, három évvel később született meg a húgom. Nem mondhatom, hogy szegények voltunk, mert apám imádott bennünket, és igyekezett minden kívánságunkat teljesíteni. Én nagyon szerettem, ha ittasan jött haza. Ilyenkor sokat és érdekesen beszélt, azt játszott velünk, amit csak akartunk, ő volt a kétpúpú teve, és négykézláb mászkált velünk a hátán. Úgy tűnik, ez anyának nem volt elég érdekes, és tíz év után beadta a válókeresetet.

Apám visszament a szüleihez, anya pedig albérletbe költözött velünk. Az anyai nagyszülők segítettek, amennyit bírtak, de ők sem éltek gondtalanul, mert az ország széthullása idején nagyapa munka nélkül maradt, és hamarosan súlyos beteg lett. Minden nehézség ellenére a húgommal befejeztük a középiskolát. Tudtuk, hogy anyának van egy kapcsolata, és utáltuk a pasast, aki mögött ugyancsak volt egy tönkrement házasság és két lány. Érettségi előtt álltam, amikor közöltem anyával, hogy szeretnék egyetemre menni. A nyelvek mindig érdekeltek, angolt akartam tanulni. Anya azt mondta, ha sikerül állami költségre kerülnöm, akkor megpróbálhatjuk. Tudja, ez volt az az időszak, amikor arról kezdtem gondolkodni, a szülők miért nem ismerik a feladatukat.

Anyának fogalma sem volt arról, hogyan beszéljen velünk, mi az, amiről közösen vitázhatnánk. Rájöttem, hogy az iskolában mindent tanulunk, például, hogy hogyan osztódik az anyag atomja, de azt senki sem tanítja a fiataloknak, hogyan kell majd beszélgetniük a gyerekeikkel, ha szülők lesznek. Így történik meg, hogy akinek bunkók a szülei, azok maguk sem lesznek sokkal jobbak. Ha bármivel kapcsolatban megkérdeztem anyutól, hogyan cselekedjek, mindig azt válaszolta: hát majd nézd a többit, és ahogy ők, úgy te is!

Az egyetemi felvételiből persze semmi sem lett, mert a 150 helyre 400-an pályáztunk. De én nem akartam így hazajönni, hiszen a társaimnak azt mondtam, egyetemre iratkozom. Apa is megígérte, hogy segít, csak azt nem tudta, hogyan, hiszen pénze jószerével sosem volt. Elhatároztam, hogy ott maradok Újvidéken. Anyának azt mondtam, egy másodéves ismerősnél leszek, és készülök a pótfelvételire, de ilyen nem is volt. Tíz nap alatt találtam munkát egy hatalmas raktárban, és a főraktárostól engedélyt kaptam, hogy egy hónapig az irodában lakhassak. Azóta négy év telt el. Időközben anyám férjhez ment, mert babát várt a pasastól, a húgom is megkísérelte az egyetemi felvételit — eredménytelenül. Ő otthon dolgozik egy fodrászüzletben. Én emelt fővel — és összeszorított fogakkal — hat állást cseréltem, és persze egyszer sem próbáltam meg újra a felvételit. Már több mint egy éve dolgozom ezen a munkahelyen, a tulaj egy nagyon rendes, idősebb úr. Tőle ez alatt az idő alatt többet tanultam, mint a szüleimtől egész életemben. Magányos vagyok, nem tudok lányokhoz közeledni, haza is ritkán járok. Anyám éli az életét az új párjával, nő a közös gyerekük. Minden jót kívánok nekik, de én nem akarok közéjük tartozni. Az apám másfél éves börtönbüntetését tölti, mert részegen összeverekedett a rendőrökkel. Sokszor az az érzésem, hogy nekem kellene gondot viselnem rájuk, hiszen nem tudják, merre menjenek. Igaz, valójában még én sem, de a legjobb úton vagyok, hogy megtaláljam az irányt. Vannak rokonaim külföldön, de én itt akarok maradni. Ez a hazám, ha mostoha is. De szilárdan elhatároztam, hogy hangos szószólója leszek az olyan szülők iskolájának, ahol a gyermeknevelés lesz az egyetlen tantárgy. Mert ha ezzel nem kezdünk foglalkozni, egyre több lesz a határozatlan, irányt vesztett fiatal, ami egyformán lesz vesztesége a családnak, önmagának és még a társadalomnak is.