- Fényképezte: Szabó Attila

Ábrahám: héber nyelven a sokaság atyja (Kánaánba, az ígéret földjére települt zsidó nép legendás ősatyja)... Irén: görög jelentése Béke... Asszociációk játéka csupán, vagy elrendeltség?
* Fedjük fel a titkot. Honnan jött és hová tart Ábrahám Irén?
- Egy kis bánáti faluban, Majdánban születtem. Nagy családban nőttem fel, heten voltunk testvérek. Kiskoromban édesapámért rajongtam, ő volt a tréfamester, a nagy bohém, az élvhajhász, s nekem tetszett ez a könnyedség, nemtörődömség. Fel kellett nőnöm ahhoz, hogy belássam, ,,mily óriás' volt mellette anyám, hiszen ő tartotta össze a családunkat, s valójában ő tanított meg bennünket a küzdésre, az élet megbecsülésére. Az őáltala védett fészekmelegben kaptuk meg a legnagyobb kincset útravalóul: a szeretetet és a melegséget. Ami sohasem hűlhet ki, fakulhat meg. A hamuban sült pogácsából ma is csipegethetek, ma is erőt meríthetek. Olyan energiát, amely természetesen kisugárzik a színházra is. Örökké. El sem tudom képzelni, hogy valaha is nyugdíjba menjek. Akkor meghalnék...
* Honnan ez a színházszeretet?
- A mezőgazdasági középiskolát Magyarkanizsán fejeztem be. Itt találkoztam Koncz István amatőr rendezővel, aki a beleültette a bolhát fülembe. Nagyon hálás vagyok neki ezért. Bár lenne még több ilyen ember! Mint Izelle Károly, Hajnal Jenő is..., akik roppant sokat tesznek azért, hogy kultúránk, hagyományaink megmaradjanak. A gyökereket nem lehet - nem szabad megtagadni. Láttál már élő fát gyökerek nélkül?!
* Majdántól Marosvásárhelyig nagy utat tettél meg.
- Felvételiztem én a budapesti akadémián is, amikor Balázs P. Zoltán és Soltis Lajos is, de nekem nem sikerült. El is ment a kedvem a dologtól, de Dévics Imre, a szabadkai Népszínház igazgatója behívott, s felajánlotta, maradjak a társulatnál gyakorló színészként. Hát így lehettem például a nagy primadonna, Honthy Hanna társaságában statiszta! Meg együtt dolgozhattam Pataki Lászlóval, Karna Margittal, Heck Paulával... S itt találkoztam Harag György rendezővel, aki bátorított, s azt mondta, újra kell próbálkoznom a felvételivel, nem vagyok még semmiről sem lekésve, a nagy szerepek csak ezután jönnek. Az ő sugallatára jutottam el Marosvásárhelyre, s ott bekerültem Csorba András és Gergely Géza osztályvezető tanárok hallgatói közé. Csorba tanár úr egy robosztus, ösztönös ember volt, Gergely tanár úr pedig hatalmas lexikális tudással bírt, egyszóval kiváló pedagógusok kezébe jutottam. Nagyon-nagyon élveztem az ezt követő éveket, mert Vásárhelyen ekkor már európai színvonalú színjátszást tanítottak. Emellett olyan zsibongó klubélet folyt a színház mellett, amelynek köszönhetően összebarátkozhattam Kemény János báró gyerekeivel, Sütő Andrással, Páskándi Gézával...
* Harag György rendezésében is játszottál. åt milyen embernek ismerted meg?
- Számomra ő nemcsak kiváló rendező és pedagógus volt, hanem nagyszerű ember is. Akinek mindenkor a színészEMBER volt a fontos. Hallatlan érzékkel tudott vezetni bennünket a megoldás felé. Persze, már a kezdet kezdetén megvolt neki a készülő darabról a víziója, ennek ellenére sokszor elhitette velünk, hogy nélkülünk nem megy semmire, hogy megrekedt, segítsünk neki... Ötleteinket természetesen el is fogadta. Mindenkihez megtalálta a kellő modort és beszédstílust. Volt, akit szó szerint fenéken rúgott, mert csak így tudta az illetőt előbbre mozdítani. Máskor feljött a színpadra, és megmutatta, mit képzelt el, vagy történeteket mesélt az életéből, hogy gátlásainkat feloldja. A haláltábort megjárt ember határtalan életszeretetével ragyogta be azokat, akikkel együtt dolgozott. Minden butaságunkat eltűrte, csak egyvalamit nem tudott elviselni: a hazugságot, a mímelést, a fals hangot.
* A sikeres diplomázás után 1975-ben Szabadkán szerződtettél először, de csakhamar vetted a sátorfádat, s eljöttél Újvidékre. Miért?
- Marosvásárhelyről hazajövet nekem Szabadka visszaesés volt. Noha a színháza messze földön híres volt, de más téren pangó kulturális életet élt. Nem találtam fel magam. A Népszínházban már egy kiforrott gárda működött, s a kezdőkre nemigen figyeltek oda. Bennem meg élt a bizonyítási vágy. 1977 januárjában megalakult az Újvidéki Színház, s oda áthívtak. Úgy gondoltam, hogy ott, még a kezdet kezdetén letehetek valamit az asztalra. Részt vehetek egy kísérleti kamaraszínház születésében. Aztán ott volt a Rádiószínház, a televízió, az Ifjúsági Tribün, az M stúdió... Szóval tágasabbnak éreztem a teret...
* Az idei évi születésnapi bulin harminc szál sárga rózsával köszöntöttek fel kollégáid mint az Újvidéki Színház legidősebb tagját...
- A csokorban volt egy szál piros rózsa is! Nagyon jólesett kollégáim figyelmessége, és meghatódtam. S jóllehet ebben a korban már csak válogatott szerepköröket (nagymama) vagy különc figurákat testesíthetek meg, nem sokkolt a tudat, hogy Istenem, harminc év!... Ez alatt az idő alatt rengeteg szép dolog történt velem, mintegy negyven rendezővel dolgoztam, kipróbálhattam magam mindenféle műfajban, játszottam Szabadkától Szarajevóig szinte mindegyik teátrumban, a Tanyaszínházban is öt évig, vendégszerepeltem külföldön... A közönség visszaigazolta: szeret... Van családom, férjem, lányaim, unokáim... Mit is kívánhatnék még?
* Ha már itt tartunk: jó néhány fiatal színész neked köszönheti az útra bocsátást, hiszen Juhász Valériával és Klemm Mártával közösen alapítottátok meg a Színes Szilánkok Diákszínpadot Újvidéken 1996-ban. Miért?
- A helybeli általános iskolákban a magyar tannyelvű osztályokban kevés a diák ahhoz, hogy bármiféle irodalmi, nyelvi vagy színházi csoportfoglalkozásokat indítsanak el a tanárok. Ez viszont elengedhetetlen ahhoz, hogy ápolhassák anyanyelvüket, mely a környezet hatására egyre inkább romlik. No és persze arra is gondoltunk, hogy idejében kell színházszerető és -pártoló utánpótlást kinevelni. Arra is számítottunk, hogy a fiatalok révén becsalogatjuk majd a színházba a szülőket, nagyszülőket is. Hát ez az egy dolog, ami nem sikerült. Az elmúlt tíz év alatt 16 fiatal itt kapta meg az alapfokú képzést ahhoz, hogy színművészeti akadémiára iratkozhasson, s valamennyien be is fejezték tanulmányaikat, illetve még színinövendékek: Kőrösi István, Molnár Róbert, Pongó Gábor, Jankovics Andrea, Ferenc Ágota és Jutka, Német Attila, Béres Márta, Mikes Imre, Erdély Andrea, Mészáros Árpád, Crnkovity Gabriella, Gombos Dániel, Raffai Ágnes, Kokrehel Júlia. A Diákszínpad tagjai - három korcsoportunk van (alsósok, felsősök, középiskolások), melyekkel Figura Terézia és az említett első három személy foglalkozik - kiváltságos helyzetben vannak, mert a főiskola tanárai, a diplomás színészeink s a színház körül nyüzsgő szakemberek tanítják őket, tehát már az elején átfogó képet kapnak arról, mi vár rájuk, ha a rivaldafénybe kerülnek.
* Említetted a dorgálást, a kritikát. Te hogyan fogadod a bírálatokat?
- Valamikor kezdő koromban nagyon sérülékeny voltam, összerezzentem minden pusmogásra, ami a hátam mögött történt. A rendezők nyüstölhetnek, hiszen az a dolguk, de ha a kollégáim megszólnak, az nagyon bánt. A fiatalokat mindig arra tanítom: meg kell hallgatni a kritikát, el kell gondolkodni rajta, de nem szabad mellre szívni. A színész a színpadon mutassa meg, mit tud, mennyit ér, a klubban, otthon, a rajongói között pedig mindenekelőtt ember legyen. Én például büszke vagyok arra, hogy Kerényi Imre egyszer azt mondta rám, hogy ,,emberszabású színésznő' vagyok. Ehhez tartom magam.
* A kisvárdai fesztiválon tavaly Életmű-díjjal tüntettek ki...
- Az az igazság, hogy pályám során nem nagyon kényeztettek különféle díjakkal. A Roncsderby című monodrámámat jutalmazták meg Nikšićben, s A néma levente színműben nyújtott alakításomért a legjobb női főszereplő díját kaptam... Kisvárdán Életmű-díjat eddig csak a Nagyok kaptak: Pataki László, Fejes György, Romhányi Ibi, Karna Margit. Bizony, először el is gondolkodtam azon, miért épp én. Ez a vég? Á, hát valakinek eszébe jutottam, ennyi. Szóval sem boldogabb, sem boldogtalanabb nem lettem ettől. De függetlenül az előbb elhangzottaktól, nagyon fontosnak tartom azt, hogy egy nemzet, egy ország, egy város megbecsülje a saját kultúráját, mert ettől válik naggyá és halhatatlanná (lásd a görögöket!).