A kitüntetett a ’90-es évek elején került be a Móricz Zsigmond Magyar Művelődési Egyesület vezetőségébe. Emellett tagja volt a Doroszlón megalakult történelmi VMDK-nak, majd a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetségnek is — ez utóbbinak később egy mandátumban elnökségi tagja. A polgárháború idején előbb a Vox Humana helyi aktivistájaként (gyógyszert gyűjtve és adományozva a rászorulóknak), majd a művelődési egyesület alelnökeként védte a helyi magyar közösség érdekeit. A kitüntetettet a tapasztalatairól, az életműdíjról és a további terveiről kérdeztük.

Herédi Krisztián felvételei

* A díjra való felterjesztésből kitűnik, előbb tanulta el a csapatszervezést, mint hogy a helyi művelődési élet szervezőjévé vált volna. Milyen kihívásokkal szembesült kezdetben?

— A csapatépítés, a rendezvényszervezés lényegét a ’70-es években, németországi tartózkodásom idején sajátítottam el. Rendszeresen tartottunk bálokat az ottani jugoszláv közösség tagjai számára, majd elkezdtem tekézni, az ottani „jugó” tekecsapat szervezőjeként is sok hasznos módszert eltanultam. A családalapítás után egyértelmű lett számomra, nem venném a lelkemre, hogy a fiam ne az anyanyelvén, hanem egy idegen nyelven kezdje meg az iskolai tanulmányait, ezért hazatelepültünk. Itthon folytattam a sportolást, továbbá bekerültem a Móricz Zsigmond MME vezetőségébe, később több mandátumon át alelnöki majd elnöki tisztséget töltve be. A ’90-es években, a háború idején mindez nem volt egyszerű feladat. A szó szoros értelmében őrt álltunk a művelődési egyesületben, hogy illetéktelenek nehogy elfoglalhassák az épületet. A széthullott néptánccsoportot és a fúvószenekart újra kellett toborozni. Dörner Zsuzsanna akkor kezdő koreográfussal házról házra járva gyűjtöttük be ismét a tagságot. Ez további néhány, hasonlóan elhivatott sorstársammal együtt olyannyira sikerült, hogy az 1998-ban megtartott magyar bálban a frissen verbuvált csoport már új koreográfiával mutatkozott be. Vezetésem alatt több fontos fejlesztés valósult meg, például megépült az új öltöző. És egyéb közösségi feladatokat is vállaltam. 2013-ban a Szent György Lovagrend tagjává avattak (tavaly szeptemberben priori rangot kaptam). Több mandátumban tagja voltam a doroszlói helyi közösség tanácsának, az egyesület vegyes kórusának, és amikor szükség volt rá, szívesen besegítettem a színjátszó csoport munkájába is. Tíz évvel ezelőtt megalapítottam a hagyományőrző csoportot. Az egyesületben betöltött elnöki mandátumaim alatt külön gondot fordítottam arra, hogy a néptánccsoport igényes módon működjön. Sokat köszönhetünk például a bajai Bácskai Civil Szervezetek Szövetségének, hogy néptánccsoportunk a viszontagságos, háborús években is vendégszerepelhetett külföldön. Továbbá büszkék vagyunk rá, hogy ebben az időszakban jött létre Doroszlón a Herceg János Irodalmi Díj, majd a novellapályázat és a Fehér Ferenc-szavalóverseny is. 

* Bizonyára számos keserédes közösségszervezői és a korszellemet érzékeltető anekdota szerepel a tarsolyában. Megosztana néhányat az olvasókkal? 

— Örömmel, hiszen a hagyományőrzői csoportban való tevékenységből adódóan is szeretek a régi dolgokról mesélni. A tapasztalatok továbbadása is egyfajta küldetéstudat. A fentiekben már említettem a háborús időket. Ekkoriban még az üzemanyag beszerzése is gondot okozott. Például a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség alakuló üléseire, megbeszéléseire úgy tudtunk eljutni, hogy a tagságból hol az egyikünk, hol a másikunk vezetett el a zombori buszállomásig. Egy biztonságosnak hitt helyen hagytuk az autót, és busszal folytattuk utunkat. Egyik alkalommal, amikor én voltam a sofőr, és a kocsit egy parkolóban hagytam, este, mire visszaértem a gyűlésről, szinte üresen találtam a tankját. Kiszippantották belőle a benzint! A „nagylelkű” tolvajok éppen annyit hagytak, hogy hazaérjek Zomborból Doroszlóra. Viszont természetesen felemelőbb történetem is van ezekből az esztendőkből: 1996-ban hivatalosak voltunk a millecentenáriumi ünnepségre, egy kóruséneki szerepléssel. A Móricz Zsigmond MME-nek nem volt énekkara, viszont hirtelenjében összeállítottunk egy férfikórust, mely a muzslyai millecentenáriumi fellépés után, Klemm Valéria vezetésével, vegyes kórussá alakult. Később Wilhelm József vette át az irányítását, és több mint egy évtizeden át népszerűsítette Doroszló népdalkincseit. Történetét, ahogyan annyi más helyi szervezet, egyesület alakulás- és fejlődéstörténetét, Kovács Endre doroszlói néprajzkutató gyűjtötte kötetbe. A szerzővel együtt nagyon várjuk az alkalmat és a lehetőséget a kiadásra... 

* Milyen tanulságokat szűrt le a több évtizedes szervezői munkája során?

— Mindig igyekeztem szigorú rendszert tartani a feladatokban, a munkavégzés során. Csakis így volt lehetséges, hogy egyszerre legyek jelen több területen. Véleményem szerint a doroszlói magyar közösség jövője szempontjából fontos, hogy meg tudja őrizni a folytonosságot a különféle fejlesztések terén. A jövő nemzedékének feladata, hogy következetesen megőrizze az elődök által megteremtett értékeket, projektumokat, objektumokat. Azt gondolom, meghatározó, sőt, szinte létkérdés egy közösség számára, hogy milyen mértékben hisz önmagában. Mindig úgy véltem, a doroszlóiak többre képesek, mint azt magukról gondolnák... 

* Hogyan éli meg a Magyar Életfa díjat, milyen irányba ösztönzi? 

— Ez az elismerés nagy meglepetés és hatalmas megtiszteltetés számomra. Arról nem is beszélve, hogy a saját, vagyis a szolgált közösségem terjesztett fel rá. Ennél nyomatékosabb visszaigazolást nem is kaphatna az ember. A díj a törekvéseim folytatására ösztönöz, arra, hogy minél többet átadjak azokból a célokból, amelyek hitem szerint előreviszik a közösséget. A sportszervezést sem hanyagoltam el, a faluban néhány évvel ezelőtt alakítottuk meg az Alvég nevű tekeklubot, rendszeresen szervezünk bajnokságokat. A hagyományőrző csoport — melynek tagjai olyan idősebb személyek, akik értenek a viselethez, illetve szívesen magukra is öltik, továbbá a helyi gasztronómiai különlegességek elkészítésének módját is ismerik — keretében a településre érkező turistáknak, érdeklődőknek bemutatjuk mindazt, amit Doroszlón látni érdemes. Szervezésemben évente ellátogatunk a VMMSZ által megismertetett maglódi Kárpát-medencei Magyarok Találkozójára, illetve a disznótoros fesztiválra. A művelődés- és közösségszervezés nem egyemberes feladat. Kollégáim, sorstársaim együttműködése nélkül nem tudtam volna elérni mindazt, ami a közös törekvések nyomán, lám, mégis sikerült.