Időről időre úgy hozza a sors, hogy az ember kénytelen sorba állni valamiért. Persze a legtöbbünknek ilyenkor a hivatalos ügyintézés jut eszünkbe, de nem csak emiatt kell sokszor órákig ácsorognunk-ücsörögnünk valahol a tömegben.
Szabadkán a városi strandon szeretek a legjobban felfrissülni. Mindenkinek más a véleménye róla, és ez így is van rendjén. Én az árakkal, a szabályokkal, a lehetőségekkel itt egyaránt meg vagyok elégedve. De elfogadom, ha egyesek másként gondolják: mert még mindig van, aki rendszeresen megmártózik a Palicsi-tóban, és állítja, hogy nincs is annál kellemesebb, engem viszont nemcsak hogy nem vonz, hanem valósággal taszít a gondolat. A lényeg viszont ugyanaz: ahhoz, hogy az ember bejusson a strandra a városban, néha akár fél-egy órát is sorba kell állnia. Valamit valamiért.
A bevásárlóközpontokban is sorakozó van a pénztárgépek előtt. Van, amikor a nyári szabadságok meg az egyébként is egyre érezhetőbb munkaerőhiány miatt a tíz pénztárgépből kettő működik, ott pedig annyian várakoznak, hogy az ember egyszerűen inkább egy másik napra halasztja a vásárlást.
A hivatalos ügyintézés pedig még idegőrlőbb sorban állást kíván. Februárban körülbelül egy órán át várakoztam azért, hogy kérelmezhessem a vezetéknév- és lakcímváltást a betegkönyvemben. Amikor végre odaértem a pulthoz, a hölgy közölte velem, hogy nem kell aggódnom, most ő majd kiállít nekem egy papírt, melyet a betegkönyvem helyett felmutathatok, ha szükség van rá, az új dokumentumot pedig három hónapon belül kiküldik a lakcímemre. Megköszöntem, eljöttem, és csak akkor kezdtem el gondolkodni: Jól értettem? Három hónap? Á, nem, biztosan három hetet mondott a hölgy, csak én kevertem össze valamit. De ahogyan teltek a hetek, majd a hónapok, rájöttem, hogy alighanem mégsem csalt a fülem.
Azóta még egyszer sorba kellett állnom az embertengerben egy új betegkönyv-helyettesítő papírért, mert a februárban kapottnak lejárt az érvényességi ideje. Augusztus van, a postás még nem keresett ez ügyben. A mostani papírom decemberig érvényes. Azzal nyugtatom magam, hogy ha addig sem jön meg, talán mégiscsak kellemesebb lesz télen sorban állni ismét, és nem most, amikor az ablakon az odakint olvadozó aszfalt jellegzetes, maró szaga áramlik be, ebben fürdenek a várakozók a tolóablakoknál. És titokban szerintem mindenki arra gondol, hogy milyen jó lenne az embertenger helyett az igazi, tiszta, türkizkék vízben lubickolni.
