home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Eltéphetetlen szál
Perisity Irma
2018.06.10.
LXXIII. évf. 22. szám
Eltéphetetlen szál

A társadalmunk felrúgott értékrendjét tükröző jelenségekről rendszerint azt szoktuk mondani, hogy az utolsó két-három évtized hozadékai.

És nem véletlenül gondoljuk így. A rengeteg embertelen eset közül külön megdöbbentő a szülőotthonokban megmagyarázhatatlan okok miatt elhalt újszülöttek száma. Erről a témáról az utóbbi időben egyre többen beszélnek nyilvánosan is, sőt, a gyermeküket vesztett szülők civil szervezetbe tömörülve, hivatalosan követelik az esetek kivizsgálását — sajnos nem sok eredménnyel.

 

— Mind a hárman itt vagyunk, ám azt hiszem, a legokosabb az volna, ha csak egy beszélne közülünk — mondja a középkorú családfő. — Elsősorban azért, hogy ily módon jobban követhető legyen az események időrendi sorrendje. A fiunk, aki néhány hónap múlva okleveles mérnök lesz, azt hiszem, nem is akar beszélni, viszont itt akart lenni, mondván: ez belső késztetés. A feleségemről nem is akarok beszélni, minden édesanya, aki megélte ezt a kálváriát, nagyon jól tudja, milyen érzések mardossák a lelkét. Olyan sebek ezek a család életében, amelyek sohasem gyógyulnak be, és minden emlékidézés csak újra feltépi őket.

Azt hiszem, sosem beszéltünk volna a történtekről, ha nem futunk rá véletlenül egy tévécsatornára, ahol hetente egyszer, szakemberek és becsapott szülők jelenlétében kerülnek a nyilvánosság elé ezek a visszaélések, amelyeket következmény nélkül követnek el évek óta a szülőotthonokban. Az a legszomorúbb, legmegdöbbentőbb, hogy mindez a személyzet közreműködésével valósul meg, és állítólag nem lehet bizonyítani. Erre persze rácáfol az a néhány eset, amikor a szomorú, állhatatos szülők éveket áldozva a kutatásra, nyomára bukkannak a halottnak nyilvánított gyermeküknek. És ezt alá is tudják támasztani — ám mindhiába.

Május 30-án lesz huszonhét éve, hogy a feleségemmel, aki a terhesség nyolcadik hónapjában volt, hazafelé tartottunk egy kéthetes, macedóniai rokonlátogatásról. Az egyik dél-szerbiai állomáson meg kellett szakítani az utazást, mert megindult a szülés. Állítólag az egész komplikáció nélkül folyt, az egyik fiú 1900, a másik mindössze 1400 grammal jött világra. Minden a legnagyobb rendben volt, én a szülés után — hajnali fél 3-kor — béreltem egy szobát a legközelebbi kis szállodában, és már reggel 7-kor a kórházban voltam. Látni akartam a feleségemet és a babákat, viszont az orvosok azt mondták, a párom nagyon fáradt, éppen alszik, a babák közül pedig csak egyet mutathatnak meg, mert a szülés után néhány órával a fiatalabb újszülött meghalt. Nem akarom részletezni, hogyan éltük át a feleségemmel — idegenben — mindezt, továbbá a bejelentést, hogy az újszülöttet a kórház temeti el, és nincs mód arra, hogy lássuk. Jegyzőkönyvet tettek elénk, azt hiszem, akkor azt sem tudtuk igazából, mit íratnak velünk alá. Szeretném hangsúlyozni, hogy még véletlenül sem jutott eszünkbe, hogy valami nincs rendben. Csak a feleségem ismételgette, hogy nem érti, mi történhetett, hiszen a szülés alkalmával mindkét baba hangosan, erőteljes sírással köszöntötte az új világot. Vajon mitől halhatott meg az egyik néhány óra elteltével? Egy hét múlva hazajöttünk a fiunkkal, valamennyien évekig gyászoltuk az öccsét, az idő pedig tette a magáét.

Igazából a fiamnak tűnt fel a sok visszásság, amikor egyetemistakorában lapozgatta a dokumentumokat. Egyébként furcsa volt, hogy ahogy nőtt, ahogy valami történt az életében, álmában mindig hangosan beszélt — az öccséhez. Ébredéskor, ha kérdeztük, halálosan komolyan felelte, hogy nála volt az öccse, és beszélgettek. Amikor már értelmesebb, idősebb lett, orvoshoz is fordultunk, aki azt mondta, az egypetéjű ikreknél gyakori jelenség, hogy „összeéreznek”, egyszerre lesznek betegek, stb. Van néhány orvos ismerősünk, ők ugyancsak átnézték a papírokat, és számtalan ellentmondást találtak. Persze, hivatalos helyen sosem kértük az ügy felülvizsgálását, hiszen akkor — melegében — egyetlen szót sem szóltunk az esetről. Most sem tudjuk, hova vagy kihez forduljunk, így kapcsolatba léptünk az említett civil szervezettel, viszont csodát sehonnan sem várunk. A feleségem, aki az eset óta egyre vallásosabb lett, azt mondja, mindenki megkapja a méltó büntetését azért, amit elkövetett. Csak a fiam az, aki őszintén hiszi — azt mondja, valahol belül érzi is —, hogy az öccse él. És azt akarja, hogy visszakapja őt, a vétkesek büntetése pedig mások feladata legyen. Sokszor már annyit beszélünk arról a lehetőségről, hogy valahol él a másik fiunk, hogy azt várjuk, mikor ér haza.

Ennyi év után nem akarunk egy lelket tépő folyamatba kezdeni, hiszen a végét senki sem láthatja előre. Valamennyi csonkává tett családnak el kell fogadnia, hogy az életben nincsenek mindig igazságos végkimenetelek. Csupán abban hihetünk, hogy az ikrek között valóban létezik egy eltéphetetlen kapcsolat, mely időnként talán csodákra is képes.


A nyitókép illusztráció

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..