Ránézek a naptárra, és már nyár közepe van, az év közepe, eltelt 2025 fele, és csak kapkodom a fejem, hogy hogyan, mikor, mi történt. A január három évig tartott, sehogyan sem akart véget érni, aztán… egyet pislogtam, és már július van. De ha jól belegondolok, 2020 óta — ne feledjük: koronavírus-járvány — mintha minden felgyorsult volna. Gyorsabban telnek a napok, hetek, hónapok és az évek is.
Gyakori szófordulat, hogy felgyorsult világunkban…, és akkor is használtuk ezt a formulát, amikor még nem is tudtuk, igazából mennyire fel tud gyorsulni a világ. Egyik háború éri a másikat, egyik atomkatasztrófát hárítják el a másik után. De nem kell a világban történő eseményekig mennünk, a saját ismeretségi körünkben is bizonyosan sok a változás: születések, halálozások, szerelmek, válások váltják egymást. Ahogy mondani szokás, az élet megy tovább. Ez a lényeg, bármi is történik, a világ nélkülünk is megy tovább. Ha benne vagyunk, ha nem, ha akarjuk, ha nem, ha fel tudjuk venni a ritmust, ha nem.
Tavaly decemberben új tetoválásom lett. Csak egy szó: elmúlik. A szónak története van: Egyszer egy indiai hercegnő az édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, amely szomorú napokon megvigasztalja, nehéz helyzetekben bátorítja, boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs néhány nap múlva visszaadta a gyűrűt. Egyetlen szót vésett bele: elmúlik. A magánéleti válságom kellős közepén, amikor még csak sejtettem, hogy lesz fény az alagút végén, ez a szó vigasztalt. Tudtam, hogy senki nem segíthet, és magamat kell kirángatnom — akár a hajamnál fogva — abból a gödörből, amelybe kerültem. Tudtam, hogy elmúlik, mindennap emlékeztett rá a tetoválás, de nem tudtam, mikor, és én nem vagyok egy türelmes ember.
Aztán egyet pislogtam — ahogy már mondtam —, és valóban elmúlt. És nemcsak hogy elmúlt, és kikerültem a gödörből, és nemcsak a — közben más színűre festett és meghosszabbított — hajamnál fogva rángattam ki magam az iszapos sárból, hanem új életet is kezdtem. Olyat, amilyenre egyáltalán nem számítottam. Olyan történt velem, amiről már lemondtam, amiről azt hittem, lehetetlen. Persze, a felirat emlékeztet arra, hogy ez is elmúlik. De most már csak azt remélem, hogy nem lesz igaza. Hogy elmúlhat, de ha figyelek, akkor talán megmarad. És ha legközelebb kettőt pislogok, és közben eltelik tíz-húsz-negyven év, akkor remélem, elmondhatom majd, hogy rohanó világunkban mégis van, ami örök.
