Az ő története ékes példája annak, mit jelent az, ha gyerekkorunkban pozitív indíttatást kapunk otthonról, a szüleinktől, ha ehhez később társul a jó pedagógusi útmutatás, s a környezet megbecsülése. Valahogy így képzelhető el a tehetséggondozás...
- Kilencéves voltam, amikor Marák László zenetanár benevezte az iskolánk kórusát a Szólj, síp, szólj! népzenei vetélkedőre. A tanár úr egyike volt azoknak, akik nagy lelkesedéssel támogatták a kilencvenes években meginduló népi táncházmozgalmat. Ezt az elsődleges, meghatározó élményemet csak gazdagította Kisimre Tibor tanár úr, aki megszerettette velem a történelmet. (Szerencsémre a gimnáziumban is találkozhattam vele és a tantárgyával). Hatodikos koromban pedig beléptem a Kodály Zoltán Magyar Művelődési Központba, ahol a Brezovszki Eszter által vezetett népi tánccsoportnak, majd pedig a népdalkórusnak lettem a tagja. Neki köszönhetően egyre mélyebbre áshattam magam a népi hagyományainkba. A népénekes pályafutásom a középiskolában bontakozott ki igazán, amikor Bakos Tamarával duót alkotva szinte minden versenyt és tábort végigjártunk. Számtalan ragyogó emberrel ismerkedhettem meg a nyári vakációk idején és a Cirkalom hazai és külföldi szereplésein, akiktől mind-mind valami útravalót kaptam az élethez: Brezovszki Tímeát, Kisimre Szerda Annát, Szabó Gabriellát, Polgár Lillát... Mindezek az emberek lényegesen befolyásolták pályaválasztásomat. Érettségi után történelmet akartam tanulni, de ehhez nem kaptam volna meg a Márton Áron-ösztöndíjat, arra pedig nagy szükségem volt. Szüleim pedagógusfizetéséből (édesanyám földrajz szakos, édesapám pedig műszaki ismereteket oktat az általános iskolában) 2000-ben aligha tanulhattam volna egyetemen. Szóval valami olyasmit kerestem, ahol mindaz ötvöződik, amit szeretek: a történelem és a folklór. Nagyon örültem hát, amikor sikerült beiratkoznom a szegedi Tudományegyetem Bölcsészeti Karára, a néprajz szakra.
- Nem okozott gondot az új környezet?
- Szeged nemcsak továbblépés, de egy új fejezet is az életemben. Ehhez persze tudni kell azt is, hogy az egyetem nem akadályozta, hanem támogatta a már megkezdett aktivitásaimat, tehát ha táncolni nem is, de énekelni továbbra is énekelhettem, sőt versenyezhettem is. A minden évben megrendezésre kerülő Egyetemi Zenei Versenyen rendszeresen indultam a népzene-kategóriában. Szólistaként Ivánovics Tündével váltakozva osztoztunk az első-második helyen. Ja igen, hát az is fantasztikus volt, hogy két nemzedékkel előttem járt Polgár Lilla, aztán egy generációval Tünde, úgyhogy mire én odakerültem a tanszékre, már nagyon jól ismerték a tehetséges vajdasági lányokat. Tajti Gabriella, a Szegedi Kulturális Iroda vezetője gyakran nyújtott nekünk szereplési lehetőséget. Általa jutottam be például az István, a király rockopera szereplőgárdájába is, melyben Rékát játszottam. Volt ugyanis egy Steage nevű egyetemi színpadunk, s amikor a Szegedi Nemzeti Színház, azaz Janik László rendező meghirdette a próbafelvételt, Tajti Gabriella révén mi is eljutottunk a meghallgatásra. Nos, igen, Réka szerepe 2004-ben egy jó ugródeszka volt számomra, hiszen kirobbanó sikere volt a darabnak, két féléven át játszottuk, s ennek köszönhetően rengeteg meghívást kaptam fellépésekre. De ekkor már egy éve tanítottam is Zsombón, egy homokháti kis településen, ahol hogy, hogy sem, de az általános iskolában a sok reform ellenére is életben maradt a művészeti tagozat, s itt oktattam a nyolcadikosokat két éven át a népi éneklésre. Természetesen időnként hazajártam, s itthon is tettem a dolgomat, tanítottam a táborokban, csoportot vezettem, énekeltem... És rájöttem: a taps, a siker igazán akkor édes, amikor a tanítványaim kapják. A Kitrákoty, a Hétmező énekcsoport, Farkas Karina és Móric Ildikó... Igen, az az igazi boldogság, amikor átadhatom a tudásomat.
- Mivel gazdagított téged a néptánc, a népdal?
- Úgy érzem, minden egyes dallal új tájat, új embereket és kultúrát ismertem meg. Nekem szó szerint a Kárpát-medence minden zugában vannak barátaim. Általuk kiszélesedett a látóköröm. Innen-onnan csipegetve, ebből-abból válogatva gazdagítottam nemcsak az általános tudásomat, hanem úgy érzem, a szellemi világomat is. Lassan-lassan mindebből a sok kincsből kiépítettem a saját világomat. Egy izgalmas, hosszú kutatás, barangolás után kialakult a saját énem. Most már pontosan tudom, mit akarok és merre kell haladnom. Természetesen az is igaz, hogy a népdalkultúra mindig valamiféle egzotikumnak számított az emberek szemében. A háború ideje alatt ezzel tudtam felemelkedni a fájdalmas és szomorú hétköznapok fölé, hiszen nagyon sokat vendégszerepeltünk a Kodállyal. S Raffai Judit sugallatára elkezdtem gyűjtögetni is: népdalokat, népszokásokat, népi játékokat, egyszerű emberi történeteket. Mindez ma is roppant érdekel, csak ma már ez a munkám része.
- 2005-ben diplomáztál, és hazajöttél. Milyen tervekkel?
- A szegedi bölcsészdiplomámat, hál' istennek Belgrádban gond nélkül honosították (itthon etnológus-antropológus diplomát kaptam), tehát munkába is állhattam. 2006-tól 2008-ig a Topolyai Múzeumban dolgoztam. Időközben tagja lettem a B-terv együttesnek, a szabadkai Népkörben pedig megalakítottuk a Topogós énekcsoportot. A Kiss Lajos Néprajzi Társaság tagjaként segítettem Rind Melittának a Fiatal néprajzkutatók és kulturális antropológia szakos hallgatók konferenciájának a megszervezésében, és... és Bodor Anikó ,,adjutáns''-a lettem a Durindó és Gyöngyösbokréta fesztiválon a zsűrizésben. ,,Csak'' 25 év anyagával indított útnak, és rengeteg tanáccsal a doktori tanulmányaim elkezdésekor... Nagyon hálás vagyok neki, éppúgy, mint a szüleimnek is, akik mindvégig támogattak anyagilag és erkölcsileg. Ugyanakkor büszke vagyok öcsémre, aki - lehet, hogy az én hatásomra?! - művelődésszervezőnek tanul Szegeden. Imádom a kis andragógus ,,andramókus''-t!
- 2008 decembere nagy meglepetéseket tartogatott a számodra: megjelent a Juhász zenekarral közösen készült CD, a Hejehuja, vigalom! című népi gyermekdalgyűjtemény (melyet kedvezően fogadott a szakma is, meg a kritika is), s még ugyanebben a hónapban férjhez mentél, elköltöztél a Felvidékre. Hol vagy most otthon?
- Itt is, ott is. Királyhelmec egy aranyos kis település a Felső-Bodrogközben. Ez egy lápos-mocsaras vidék, hiszen három folyó is hizlalja: a Bodrog, a Latorca és a Tisza. Az emberek hasonló gondolkodásúak és mentalitásúak, mint errefelé, talán ezért is sikerült olyan gyorsan beilleszkednem az új otthonomba. Amikor megismerkedtem a férjemmel, azt mondtam neki: nehéz engem elcsábítani, hiszen egy kastély (a Topolyai Múzeum az egykori Kray-kastélyban székel) úrnője vagyok. Mire ő: ,,Igazi királyné csak Királyhelmecen lehetsz''. Voltaképpen erdészné lettem (férjem ugyanis erdészmérnök), de nem panaszkodhatom, úgy fogadtak, mint egy királynőt. Megtaláltam a nyugalmamat, és mindaz, amire egykoron vágytam, az ölembe hullt.
- S hogyan tovább? Láthatunk, hallhatunk még idehaza?
- Természetesen. Vonattal most még hosszadalmas és fárasztó az utazás három határon át, de nemsokára meglesz a vezetői engedélyem, és remélem, akkor ,,gördülékenyebben'' közlekedem. Semmivel sem szeretnék felhagyni, csak mindent megfontoltabban végezni. Nem lobogni, csak izzani. A lángolásban elég az ember, ezt is megtapasztaltam, utána pedig nagyon nehéz a hamuból újra előkotorni a parazsat. Sajnos volt egy ilyen időszakom is, amikor már azt is elfelejtettem, milyen is a hóvirág. Hát ezt nem akarom. Az élet parányi örömeit is élvezni szeretném, mondjuk elámulni azon, hogy mekkora terhet tudnak elvinni hátukon a hangyák...
- Mindig sok szeretettel várunk itthon!