home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Egyedi gyógymód magány ellen
Perisity Irma
2020.07.10.
LXXV. évf. 27. szám
Egyedi gyógymód magány ellen

Tisztes korom ellenére a rovatban eddig megszólaltatott számtalan olvasótól nagyon sokat tanultam. Mindenekelőtt azt értettem meg, hogy minden gondot külön kell megítélni a megoldás előtt, mert az írt vagy íratlan normák ellenére minden eset egyedülálló a maga nemében. Mint ahogy azt a hatvanéves, szokatlan humorú asszony is állítja.

— Évekkel ezelőtt rendszeresen olvastam a Hét Napot, mert a férjem nagyon szerette — mondja, és igyekszik kényelmesen elhelyezkedni a kerti székben. — De amióta ő meghalt, valahogy egészen más szokásaim lettek. Talán azért is, mert megcsappant a családi költségvetésem, két fizetés azért sokkal több, mint egy kikényszerített korai nyugdíj. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy drága a lapjuk, de tudja, hogy van az: az ember arról mond le először, ha rákényszerül, ami nélkül az élete zavartalanul folyik tovább. A lányom mondta tavaly, hogy nem ártana agytornaként újságot olvasni, így kerültem ismét az előfizetők táborába — és nem bántam meg. Ezért vagyok most itt. Tudja, már halálosan unom, hogy az ismerőseim, szomszédjaim mindent jobban tudnak rólam, mint én magamról. És jobban vigyáznak az erkölcsömre, mint annak idején az anyám. Furcsa teremtmények vagyunk mi, emberek, hiszen sosem a saját ügyünkkel foglalkozunk, mindig jobban esik leszólni egy rokont, szomszédot. Nem állítom, hogy életem folyamán mindig erkölcsi mintakép voltam, de senkit meg nem sértettem, senkiét el nem loptam. Egyszerűen mindig azt tettem, ami nekem a legjobban megfelelt. Így mentem férjhez is.

Az apám az egyik általános iskola mindenese, mestere volt, és az iskola udvarában levő lakásban éltünk. Még nem voltam tizennyolc éves, amikor összejöttem a férjemmel, aki technikatanár volt az iskolában. Volt már mögötte egy tönkrement házasság, gyerek nélkül, az özvegy anyjával élt egy külvárosi családi házban. Igaz, az első feleségétől csak akkor vált el hivatalosan, amikor én teherbe estem. Az anyósom látni sem bírt, nemcsak azt rótta fel, hogy hozzámentem az egyetlen fiához, de azt is, hogy időnap előtt teherbe estem, hogy nem számított a húsz év korkülönbség, hogy én csak az iskolaszolga lánya voltam, és egyetemi oklevelem sem volt. De szerencsére nem kellett együtt élnünk. A férjem sokat dolgozott otthon is, bútorokat tervezett, és azt jól megfizették, így gyorsan vettünk saját lakást — és megszületett a lányunk. Őszintén mondom, nem voltam mintaanya, idegesített a baba örökös sírása, mindig akkor történt vele valami, amikor nekem sürgős elintéznivalóm akadt. De a férjem sokat segített, imádta a lányát és anyósom is az unokáját. Amikor a kislány óvodás lett, többet volt a nagymamánál, mint otthon.

A lányunk már egyetemre járt, amikor a férjemnél súlyos megbetegedést diagnosztizáltak, és megkezdődött a küzdelem. Három évig járt olyan kezelésre, amelyről azt állították az orvosok, hogy segíthet. De sajnos semmi sem vált be. Alig múltam negyvenéves, amikor özvegy maradtam. És lassan rájöttem, hogy nagyon nehéz a magány. A lányom az egyetem befejezése után munkát kapott egy kis faluban, és ott ismerkedett meg a későbbi férjével is. Én valóban teljesen egyedül maradtam. Anyósom ugyan élt még, de nem akart velem barátkozni, és ha a lányom hazajött, a hétvégét nem nálam, hanem a mamánál töltötte. Nekem meghalt az anyám, apám pedig megnősült, és egy Leskovac környéki falucskába ment a felesége után. A ’90-es évek elbocsátási hulláma engem is érintett, munkanélküli lettem, de sikerült elintéznem a korai nyugdíjaztatásom — igaz, így a járandóságom csak szimbolikus lett. Nem tudtam mit kezdeni magammal. A lányom férjhez ment, az első gyerekét még itthon szülte meg, a többit már Dániában, ahol letelepedtek. Azóta is ott élnek, feltalálták magukat, vissza nem jönnek. Sosem szerettem a dáridókat, én inkább járdát betonoztam az udvarban, mint hogy a nyugdíjasokkal vasárnap délután táncikáljak.

Amikor anyósom meghalt, beköltöztem az ő házába, melyet a lányomra hagyott. Ez anyagi szempontból is sokat segített, mert kiadtam a lakásomat, abból fedeztem a ház rezsiköltségeit. De a ház körül mindig akadt valami javítanivaló, és én semmihez sem értek. Hát úgy néztem, hogy idősebb, már nyugdíjas, időnként maszekoló mestereket alkalmazzak, mert ők lelkiismeretesebbek, mint a fiatalabbak. Örültem, ha sokáig tartott valamilyen javítás, mert addig sem voltam egyedül. És lassan rájöttem, hogy a magány is gyógyítható — egyedi módszerrel. Nem érzem magam erkölcstelennek, hiszen senkit sem bántok meg. Igaz, volt olyan magányos mester is, aki nősülni akart, de én senkitől sem akarok semmit. Néha belelopok a mindennapok szürkeségébe egy kis színfoltot, és nekem ennyi elég. Nem akarom most a megkopott frázist hangoztatni, az dobja rám az első követ, aki…, mert tudom, hogy sokan dobálnának, de biztos vagyok abban, hogy rájuk is dobható volna. Azt hiszem, az erkölcsös, tisztességes élet titka nem abban rejlik, hogy őrizzük a látszatot, hanem abban, hogy sose bántsunk meg senkit.


Illusztráció (Pixabay.com)

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..