home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Egy út
BODÓ Sarolta
2013.03.19.
LXVIII. évf. 12. szám
Egy út

Riportpályázatunkra beérkezett írás — Dr. Sóti János jezsuita plébános

„Ha valaki az eke szarvára ráteszi a kezét, és visszanéz, az nem alkalmas a szántásra, mert akkor vakbarázdát csinál.”
Mi a fontos az életben? Pénz? Hatalom? Elismerés? Dicsőség? Család? Szeretet? Szerelem? Boldogság?
Minden emberben bizonyára felmerült már ez a kérdés, és természetesen a válasz mindenki számára másként hangzik. Hisz az ember valójában csak akkor lehet boldog, ha azzal foglalkozik, ami érdekli, amit szeret.
Dr. Sóti János törökkanizsai jezsuita plébánost kérdeztem az életről, a fontos dolgokról, az elhivatottságról és élete történetéről. Ismerőseinek véleménye szerint mindig mosolygós, pozitív gondolkodású ember, aki komolyan veszi az előtte álló feladatokat. Fontos számára a családja. Idős szülei, testvérei és azok családja. A hívők felnéznek rá. Nemcsak a tudásáért, hanem az odaadásáért is tisztelik. János atya a töröktopolyai Mária-kegyhely őre, a Máriás papi mozgalom püspökségi vezetője, azonkívül a szabadkai Hittudományi Intézet előadó tanára, mindenekelőtt azonban Isten szolgája.
* Meséljen, kérem, a gyermekkoráról?
— Adorjánon éltünk a szüleimmel és a testvéreimmel. Mint minden kisgyermek, én is szerettem focizni, a szabadban játszani. Adorján ugye a Tisza mellett van, így amikor csak tehettük, és amikor az idő is megengedte, lementünk a folyóhoz fürdeni. Egy alkalommal majdnem tragédia lett belőle, de hála Istennek a felnőttek idejében érkeztek — meséli mosolyogva.
* Minden embernek fontos a pályaválasztás. Hiszen egy életre szóló elhatározásról van szó. Ön miért döntött a papi hivatás mellett?
— Már kisgyermekként pap szerettem volna lenni, de nem mondtam el senkinek sem. Amikor azonban eljött az ideje, hogy továbbtanuljak, édesapám elkísért a Paulinumba, vagyis a papi gimnáziumba. Ott elbeszélgettem a plébános úrral, akinek a szavait egy életre megjegyeztem. Azt mondta, hogy ha valaki az eke szarvára ráteszi a kezét, és visszanéz, az nem alkalmas a szántásra, mert akkor vakbarázdát csinál. Ha tehát — mondta — elindulsz, úgy indulj el, hogy előre nézz! Tudtam, hogy nehéz lesz, de éreztem, hogy nekem ott a helyem.
— Már tanulmányaim alatt felkeltette a figyelmemet a jezsuita rend. Tetszett, hogy tagjai mindig olyan mosolygósak voltak. Mindig is érdekelt ez a fajta elhivatottság. Egyszer aztán, miközben vallási ifjúsági énekeket hallgattam, hirtelenjében olyan heves vágy fogott el, hogy jezsuita legyek, hogy abbahagytam az énekhallgatást, bementem a kápolnába, mert tudtam, éreztem, hogy nekem a jezsuiták közt a helyem. Hosszan tartó egyeztetések, levelezések után, amikor végre sikerült személyesen is beszélnem a provinciális úrral, azt mondta: felvesz a képzésre, de ha esetleg úgy érzem, hogy nincs ott a helyem, nyugodtan elmehetek, szabad vagyok. Ha viszont úgy érzem, hogy mégis ott a helyem, ha az Úr oda hív, akkor maradjak ott. De ha ők úgy látják rajtam, hogy mégsem vagyok közéjük való, nekem pedig nem lenne erőm kilépni, akkor majd ők segítenek nekem ebben. Hát hála Istennek eddig még nem volt szükségem ilyen segítségre.
* Mivel az akkori politikai helyzet nem tette lehetővé, hogy Magyarországon képezze ki magát jezsuitának, ezért szülőfalujától és hazájától távol, Torontóban kellett tanulnia. Mit szólt ehhez a környezete?
— Sokan azt mondták, hogy Torontó a világ végén van, és ha oda elmegy valaki, akkor soha többé nem fog visszatérni. Én azonban úgy éreztem, hogy a formációra, azaz a kiképzésre szívesen elmennék, hiszen nem árt, ha világot lát az ember, emellett pedig egy csomó tudást is magába szív. Úgy gondoltam, milyen jó lenne az ott megszerzett ismereteket idehaza kamatoztatni.
* Az évek során volt már plébános Beodrán, Törökbecsén, jelen pillanatban pedig Törökkanizsa plébánosa. Biztosan számtalan sok szép emléke van egy-egy helyről. Melyik az, amelyikre szívesen emlékszik vissza?
— Amikor megérkeztem Beodrára — ott voltam először plébános —, és el akartam rakni a holmimat, észrevettem, hogy nincs szekrény. Akkor egy ottani nagyon kedves nénike, úgy hívtuk Maca néni, nyomban a segítségemre sietett: elment, majd egy óra múlva lihegve jött vissza, mondván, hogy nyissuk ki a kaput, mert hozták a szekrényt. Így lett nekem szekrényem. Egy másik hasonló kedves emlékem a töröktopolyai Mária-kegyhelyhez kapcsolódik, ahova zarándokutat terveztünk. Kihirdettem, gondoltam talán leszünk harmincan-negyvenen. Majd amikor eljött a nap, hogy útra keljünk megint csak jön Maca néni, hogy: „Plébános úr, megvan a busz, mehetünk!” Csodálkoztam, miféle busz, de kiderült, hogy rendelt egyet elfogadható áron, és sokan már útra készen álltak. Nagyon meglepődtem, mivel majdnem kétszázan összegyűltek. Ez számomra egy igen kedves emlék. Azóta is minden hónapban tartunk ott egy imatalálkozót, és hála Istennek minden alkalommal sokan részt is vesznek rajta. Az idei már a 19. évfolyam.
* A mai rohanó világban, amikor az emberi értékek egyre kevésbé számítanak, amikor a külsőségek egyre fontosabbak, ön mit üzenne az embereknek?
— Azt, hogy szeretetben éljünk egymással és segítsük egymást. Ha pedig nem tudunk segíteni másokon, akkor legalább ne ártsunk nekik. De hány és hány esetben tudnánk segíteni felebarátainknak akár azzal is, hogy meghallgatjuk! Mert nemcsak pénzzel és anyagi javakkal lehet segíteni, hanem azzal is, ha emberszámba vesszük a másikat.
Egy életen át elhivatottan végezni a munkánkat, nos, valljuk be, ez csak akkor lehetséges, ha szeretjük azt, amit csinálunk. Szóval, akkor mi a fontos az életben? Vagy inkább ki? Ritkán fordul elő, hogy valaki egész életében azzal foglalkozhat, ami boldoggá teszi. De ha ez megadatik neki, akkor az illető csodákra képes. Ezeknek a csodáknak pedig nem kell feltétlenül látványosnak lenniük, hiszen nem világmegváltó dolgokra gondolok. Az is csodás dolog ugyanis, ha mosolyt tudunk csalni valaki arcára, ha önzetlenül segítünk valakin vagy csak helytállunk, amikor senki sem várná el tőlünk. A csodák körülöttünk vannak a mindennapokban. Mi magunk vagyunk a csoda. Talán éppen ez a lényeg, hogy kihozzuk magunkból a lehető legtöbb csodát az életnek azon a területén, amelyen a leginkább otthon érezzünk magunkat, amelyet a legjobban szeretünk, amelyen életünk minden napján szívesen tevékenykedünk. Csak ennyi kell hozzá. Nem is olyan nehéz, ugye?


BODÓ Sarolta, Szabadka

 

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..