A magyar drámairodalom egyik legismertebb darabjának, Az ember tragédiájának szerzője, Madách Imre (1823—1864) két évszázaddal ezelőtt született Alsósztregován, és idei jubileuma megemlékezések sorozatát indította el.

Itt a déli végeken a múltban is ébresztgették a magyar irodalom és drámaköltészet e kiemelkedő alakjának emlékét, aki számos nyelvre lefordított művében e gyakran idézett, kultikus mondatot fogalmazta meg: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” 

A Madách-ünnepség színhelye, a nagybecskereki Kaszinó

Madách centenáriumának megünneplése (1923) az Alvidéken mostoha, gondterhelt időkben valósult meg, az impériumváltás után, méghozzá kisebbségi sorsban. Olyan társadalmi viszonyok közepette, amelyek az új államalakulatban nemigen kedveztek a magyar kultúra kibontakozásának, a hagyományok ápolásának. A művelődési egyesületek lettek az itteni magyarság önazonosságának őrzői, védelmezői. Bánátban 1921 tavaszától a (korábbi) Nagybecskereken székelő Torontálvármegyei (Bánáti) Közművelődési Egyesület indította be áldásos munkáját — elsőként az utódállamok közül. 1922. február 11-én délután a becskereki Kaszinó nagytermében nagyszabású Petőfi-ünnepélyt rendeztek, majd 1923. december 2-án Madách centenáriumára emlékeztek.

A jól sikerült Madách-emlékünnepélyen Marton Andor (1866–1943) tartott tartalmas előadást, Az ember tragédiájának néhány jelenetét pedig az Ady-Társaság Színházának tagjai mutatták be.

1923 őszén több ízben is hírül adta a Torontál, hogy készülőfélben van a Madách-emlékest. Az év októberétől kezdődően több alkalommal jelezte a lap, hogy gazdag műsor készül, melyet a közönség nagy érdeklődése előz meg. Végül is 1923. december 2-án délután 5 órakor a Kaszinó nagytermében tartották meg az ünnepi műsort, mely valójában a Magyar Közművelődési Egyesület közgyűléssel egybekötött, első felolvasó ülése (is) volt. Madáchról és munkásságáról, születésének századik évfordulója kapcsán, Marton Andor, „Madách költészetének alapos ismerője” tartott előadást. Azután az Ady-Társaság Színházának tagjai „szövegillusztrációként” színpadra vitték Az ember tragédiájának három jelenetét (A teremtés; Kepler kora; A francia forradalom;). A becskereki amatőrök közül fellépett Kovacsik Aranka, Bárány Kuki, Oláh Jolán, Balás Iván, Juhász Ferenc és Hajdu Aranka. Az angyalok karát a nagybecskereki római katolikus egyházi énekkar tagjai személyesítették meg, Weninger József karnagy vezetésével. A jelenetek alatt és között pedig a zenét a katonazenekar szolgáltatta, Láng Imre vezetésével.

Marton Andor

MARTON ANDOR MADÁCH-MÉLTATÁSA

Meszleni Marton Andor nem volt a mi vidékünk szülötte, s munkásságában az irodalomnak sem volt központi helye. Jákon született, és mindenekelőtt gazdasági szakemberként vált ismertté: egy ideig a magyaróvári gazdasági akadémián tanított, majd a kassai gazdasági iskola tanára lett. Nagybecskerekre a XIX. század legvégén érkezett, amikor feleségül vette Lowieser Leonát. Ott Torontál megye gazdasági előadója lett, továbbá a Torontál megyei gazdasági egyesület titkára. Jó hírű gazdasági szakember volt, földbirtokos, kultúrmunkás, mecénás, lap- és folyóirat-szerkesztő, sőt politikus is.

A régi Torontál egyik legismertebb és legrokonszenvesebb alakjaként tartották számon. Amellett közgazdasági szakíró volt, több lap és folyóirat munkatársa, mintegy tíz önálló kötet szerzője. Munkássága a művelődési életre is kiterjedt: évtizedeken át vezette a Torontálmegyei Magyar Közművelődési Egyesületet, a nagybecskereki színjátszás fellendítésén munkálkodott, és megszervezte a magyar középiskolások ösztöndíjazását is. Bogner József szerint „a kultúra egyik legnagyobb hatású munkása és szervezője volt. […] Előre vitte a kultúra ügyét annak legkülönfélébb területén és módozataiban. Nem volt magyar színjátszás Marton Andor nélkül. De támogató kezét érezte az akkor keletkezett és fejlődő délvidéki magyar irodalom is”. A művelődési életben kifejtett sokéves munkásságáért 1940-ben a kisebbségi magyar kultúrtevékenység legrangosabb elismerésével, az Ezüst tulipán díjjal jutalmazták. Több ezer kötetből álló könyvtárát a művelődési egyesületnek adományozta. Őt irodalmi ambíciók is fűtötték. Itthon és idegenben című regénye 1918-ban Budapesten jelent meg Herczeg Ferenc előszavával. Herczeg dicsérő sorokkal vezette be kötetét. Számunkra sokkal jelentősebb a másik irodalmi vonatkozású munkája, a Madách és költészete, mely valójában az 1923. december 2-án a Torontálmegyei (Bánáti) Magyar Közművelődési Egyesület Madách-ünnepélyén megtartott előadásának (külön füzetben megjelentetett) szövege volt — két folytatásban a Torontál című lap is lehozta.

Ebben Marton már kisebbségi sorsból szemléli Madách irodalmi munkásságát, és célja egyrészt irodalmi nagyságának felmutatása volt a centenáriumon, másrészt kisebbségi értelmezése, azaz a remény felvillantása kiábrándult nemzettársai előtt. Arra pedig a Trianont követő években igen nagy szükség mutatkozott. A merőben új társadalmi-politikai körülmények közé került vajdasági, azaz jugoszláviai magyarság ugyanis az 1920-as évektől már építette saját, önálló irodalmi-szellemi életét, de jó tíz év kellett ahhoz, hogy megérjen a helyzet a nagy magyar irodalmi kultuszok itteni újraértelmezésére, újragondolására, újraébresztésére. A nagy magyar írók emlékének ápolása fontos szellemi fogódzó lett, a trianoni békediktátummal szétszaggatott egységes nemzettesthez való tartozás manifesztálása, végső soron a virtuális nemzeti egység létrehozásának eszköze. Mint Csermely Gyula fogalmazott, akkor „a költők kultusza a nemzetek életét” jelentette. Ennek ellenére, mint arról Dettre János is tanúskodik, 1922—23-ban a kisebbségi sorsba szakadt vajdasági magyarságból akkortájt egészében véve hiányzott a „kezdeményezés bátorsága”, „a tömeg helyeslő és bátorító érdeklődése”.

Marton azon ritka, elszánt kezdeményezők egyike volt Vajdaságban, akik 1923-ban, mostoha időkben, a Madách-centenáriumot Az ember tragédiája írójának ünneplésére szándékoztak felhasználni. Nyilván abból a Csermely Gyula által megfogalmazott felismerésből kiindulva, hogy „vissza kell szállnunk a múltba, hogy megtaláljuk hitünket a jövőbe”.

Tanulmányából egyértelműen előtűnik a kultikus beszédmód, a patetikus felstilizáltság retorikája. Az ember tragédiáját „a világirodalom egyik legkimagaslóbb drámai költeményének” nevezi, melyet „milliók szívei dobogják vissza”, s melyben az ember „sorsa nem a mulandóság hanem az örök élet”. Mint Marton írja, Ádám „minden küzdelmének vége a csalódás, elbukik mindenkor, de újból feláll s tovább küzd, s tovább remél, mert átérzi, hogy az élet az emlékek, a küzdelmek és a remény szövedéke. Emlékek s küzdelmek, melyek a múlt míthoszán csillognak elő, s a remény, mely a jelen küzdelmeiből a jövőbe vezet”. Madách megmutatja „fajának jövendő sorsát, mely nem egyéb, mint költészetért és nagy eszmékért küzdeni, elbukni s aztán újból felállni s újból küzdeni”. Mint hangsúlyozta, az író „nemcsak az arasznyi jelennek alkotott, hanem az eljövendő időknek is; hogy sorsa nem a mulandóság, hanem az örök élet, s hogy pompája nem csupán a mai nap hervatag virága, hanem az eljövendő idők örökzöld babérja is”.

Marton tanulmányában egy másik bánáti Madách-kutató, Morvay Győző nagykikindai gimnáziumi tanár Madách-munkáira is hivatkozik, de Pekár Gyula, Voinovich Géza, Révay József, Karinthy Ferenc és mások írásaira is. Értékelése szerint Az ember tragédiája „a lángésznek egy oly fenséges alkotása, melyre csak szent áhitattal nézhetünk fel”.

Marton Andor úttörő vállalkozásával valójában Madách nyomán a kisebbségi sorsba jutott, csalódott és kiábrándult vajdasági magyarság számára csillantotta fel a reményt, de mindez elégtelennek bizonyult egy vajdasági Madách-kultusz kilombosodására.

Irodalom: Torontál, 1923. okt. 26., okt. 28., nov. 4., nov. 28., dec. 8., dec. 1., dec. 11.; Marton Andor: Madách és költészete. Pleitz, Nagybecskerek, 1923; Németh Ferenc: Két Madách-kutató Bánátban. Létünk, 2014/1, 28—39.; Bogner József: Marton Andor. Kalangya, 1943. júl. 15., 316.; Csermely Gyula: Július harmincegy–december harmincegy. Délbácska, 1922. dec. 24.; Németh Ferenc: Egy Madách-kutató Bánátban. Magyar Szó, Kilátó, 1991. márc. 2.