Manapság már szép szakácskönyveket szokás kiadni. Ha lapozgatja őket a főzni akaró, a szép képek láttán még inkább kedve szottyan egy-egy finom étel, sütemény elkészítésére. A tordai szakácskönyv is ilyen. Pedig a fedőlapja igencsak szerény. Kézzel írt receptek, a hátlapján pedig egy szép hölgy fotója, mely a két háború között készült. A nagyanya ételeit készíthetik el azok, akik ebből a könyvből akarnak ötletet meríteni egy-egy hétköznapi vagy ünnepi ebédhez.

Én szeretek főzni, van néhány szakácskönyvem is, de nem nagyon szoktam forgatni őket. Az a baj, hogy már a főzéshez való ötletet is a virtuális térben keressük. Nekem néprajzosként akadt meg a szemem a szép tordai szakácskönyvön. Nézegettem a főzni- meg sütnivalókat, és azon gondolkodtam, hogy szegény tordai asszonyoknak ismét váltaniuk kell. Mert az idő haladtával a konyhaművészet is változik, változnak az igényeink, változnak a főzési technikák.

A kereskedelmi televízió jóvoltából legalább öt olyan adóról tudok, ahol éjjel-nappal főznek. Tegnap például mexikói kukoricás csemegékről tanulhattunk, készíthetnék is, ha a kukoricán kívül volna más alapanyagunk.

Inkább maradjunk a tordai szakácskönyvnél. Néprajzosként, nyelvjáráskutatóként akadt meg rajta a szemem. A sokféle szakácskönyvem között ez volt az első, amelyre ilyen szempontból is felfigyeltem.

A kötet szerkesztője témák szerint rendezte el az ételeket, arra viszont nem figyelt, hogy egy kicsit időrendbe is rakja, hogy napjainkban melyik fogások szerepelnek leginkább a tordaiak étlapján. Mert bizony a szegény tordai asszonyoknak lassan harmadszor is változtatniuk kell az étrenden. Ahogy lapozgattam a könyvet, több olyan ételre rátaláltam, amelyet a régiek még a nyitott kémény alatt a tűzpadkán és a kemencében készítettek. A hatóság a ’30-as években hozott olyan határozatot, hogy meg kell szüntetni a szabadkéményeket a lakóházakban. Valahol csak a padlást tették a kémény alá: lepalatóták. A lakószobába a kemence mellé fölépítették a takaréktűzhelyet: lernivel és platnival. Később, amikor meleg lett a konyha, a takaréktűzhely is a konyhába került, egyre többet tartózkodtak ott. A lakószobába csak aludni jártak. Az újfajta tűzhelyen, a berakott sporhelton, már nemcsak öntöttvas lábasokban lehetett főzni, a háromlábon, a sütőpadkán meg a vászonfazekakban (utóbbi nagy cserépedény), hanem megjelentek a korszerű főzőeszközök is. A falvédő is a takaréktűzhely falára került, nem a kemence oldalára.

Másfajta ételek készültek a nyitott kémény alatt meg a kemencében. A kenyérsütésen kívül az új módit nem az édesanyjuktól tanulták meg a tordai lányok, hanem a szomszédos nagyvárosban, Becskereken vagy Szegeden az úri házaknál.

A frissen megjelent Nagyanyáink ételeiben még megtaláljuk a kemencés tűzpadkás ételeket, azokkal együtt, amelyeket a melegkonyha: a rakott sporhelt világa hozott magával.

A könyv szerkesztőjének egy-egy papírra írták le a finomságokat a tordai asszonyok, nem kis gondot okozva neki a mennyiségek meghatározásakor. A háziasszonyok nem mérik az alapanyagokat, tapasztalatból tudják, miből mennyi kell.

Mezei Zsuzsanna egységesítette a mennyiségeket, jó érzékkel helyenként meghagyta a nyelvjárási különlegességeket. Mi az utóbbiak miatt is olvasgattuk a sokfajta hétköznapi és ünnepi finomság receptjét. A XX. század főzési szokásai összefoglalójának örülhetünk a szakácskönyvet lapozgatva, csak remélhetem, hogy a tájházban a tárgyak mellett a papirosokra írt recepteket is megőrzik. A lapocska a szegedi kirajzású falu ezredfordulós írásbeliségének jól hasznosítható forrása.