Ötven évvel ezelőtt volt egy szép, keserédes, bánattal, kacajjal, zsibongással teli vidám, szép májusi napunk. Olyanok voltunk, mint egy hatalmas, tarka virágcsokor: majdnem felnőtten, büszkén, de azért kis szomorúsággal a lelkünkben léptünk ki az iskolánk kapuján.
Visszaemlékezve a kezdetekre: bizony szipogó, sírással küszködő kis emberpalánták, virágsarjak voltunk, az iskolában eltöltött idő azonban összekovácsolt bennünket. Tanítóink, tanáraink néha szigorú, máskor mókás nevelése segítségével szárba szökkentünk.
Megtanultuk, mi az összetartozás, mi a szeretet és a segítségnyújtás. Mire kivirágoztunk, már azon kaptam magam, hogy állok ünneplőben iskolám udvarán, és egyik-másik iskolatársamat ölelgetem, könnyeimen keresztül búcsúzom tőlük és második otthonomtól.
Kilépve az iskola kapuján egy láthatatlan szellő belefújt a gyönyörű tarka virágcsokrunkba, és röpített bennünket vágyaink-reményeink útján. Volt, akit álmai helyére sodort, és ott gyökeret eresztett, sikeres lett, másokat lápos területre vitt, de ki-ki nagy erővel küzdött álmai beteljesüléséért. Valahogy azért mégis mindannyian gyökeret vertünk. Voltak boldog óráink az évek során: esküvők, szép szerelmek, születések, rajongás az unokákért. De a bánattól sem kímélt meg bennünket a sors: fájdalmas betegségektől, temetésektől, szerelmi csalódásoktól, válásoktól. Az 50. osztálytalálkozónkra a szép tarka csokrunk megritkulva, megtépázva érkezett. Árván, búsan, deres fejjel, de szívünkben örömteljes ábrándozással léptünk be újra iskolánkba. A várt zsibongás azonban már nem a régi. Mint vonatkerekek csattogása, zakatol a fejemben, hogy talán nekem vagy neki ez lesz az utolsó… És a régi iskolakaput, amely talán már nem is olyan, mint egykoron, nem felemelt fejjel hagyjuk el, hanem lehorgasztott fővel, magunkba roskadva, de abban a reményben, hogy talán még egyszer sikerül újra látni egymást.
Egy dolog: a VIGASZ azért megmarad nekünk örökre, az, hogy volt egyszer egy életünk, csupa öröm, csupa báj, hatalmas gyönyörű tarka virágcsokor voltunk, s van mire emlékezni.
Köszönöm mindnyájatoknak, hogy újra találkozhattunk, tartsátok meg emlékezetetekben ezt az összejövetelt, s néha gyújtsunk egy-egy gyertyát azokért a tanárainkért, osztálytársainkért, akik már nem lehetnek közöttünk.