Vidaković Balás Leát tizennégy évesen hurcolták el Auschwitzba a családjával együtt, és ezúttal végre nem a fegyverropogások meg a számadatok kerültek előtérbe a téma kapcsán. A csaknem egy hónapig látogatható kiállításon Lea a befogadók érzékszerveire próbált hatni. Előtérbe került a táplálkozás, pontosabban az éhezés, mely mindennapos volt a táborban. Bőröndök, családi fotók, installációk, a videókon pedig hangok és fények éreztették velünk a halálközeli állapotot.

Fekete földön járunk a teremben, hiszen az választ el bennünket az áldozatoktól, akiket a fasizmus lökött a halálba. Ahogy a kiállításmegnyitón egyre beljebb kúszott bennem a sok impulzus, úgy éreztem, vékonyodik alattam a föld. Az egyik videón hajvágást láthatunk, ahogy az olló éles hangja lecsupaszítja az embert. Együtt zuhantam a hajtincsekkel a fojtogató mélybe.

Az ajtó melletti asztalon tálcán sorakoztak az indiáner sütemények, melyek azért fontosak, mert a nagymama visszaemlékezéséből tudjuk, hogy amikor hazaért, megevett tíz darab indiánert. Az élet és az élvezet kétségbeesett bepótlása. Teljesen beszürkítettek az ingerek, semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy zsebre tett kézzel hazamenjek, és emésszem a látottakat, hallottakat.

Ahogy indulnék ki a teremből, az arcomba vág, ahogy az emberek tíz ujjal tömik a szájukba a tejszínhabtól dagadó indiánereket. Egy férj a külső teremből nyújt be a kiállítótérbe egy pohár vörösbort Živeli! jókívánsággal. Az élet és a halál találkozása a küszöbön. Rosszulesett, elkezdett forogni a gyomrom. Lea elmondta, azért vannak itt a sütemények, hogy fogyasszuk el őket, kedveskedni akart velük, azt viszont mégsem gondoltam volna, hogy a tárlatlátogatóknak lesz étvágyuk a kiállítóterem borús világában. Nem vagyunk egyformák.