Léphaft Pál karikatúrája

A kérdésre, hogy ki érezheti magát teljes joggal a magyar nemzet közösségéhez tartozónak, 2004. december 5-e óta csak egyféle válasz adható. Magyar az, aki a vasárnapi ügydöntő népszavazáson igennel szavazott. Rajtuk kívül - főként a Kárpát-medencében - nagy számban találhatók olyan magyarok, akik önhibájukon kívül kerültek külföldre, annak ellenére, hogy szülőföldjüket nem hagyták el. Ők nagy nehézségek közepette nyolcvannégy év óta őrzik magyarságukat. Vasárnap arról szavaztunk, hogy továbbra is érvényesnek tartjuk-e az 1920-ban Trianonban megkötött szégyenletes diktátumot, vagy legalább a szellemi-kulturális és a szimbolikus szférában helyreállítjuk-e végre a magyar nemzet egységét. Sajnos, nagy számban voltak magyarok, akik ezt kicsinyes önzésből és gyalázatos politikai számításból nem kívánták megtenni. A történelmi igazságszolgáltatás elmaradt.
Ami történt, mindannyiunk közös szégyene.
Nincs semmi csodálkoznivaló azon, hogy a gyurcsányferencek, a szekeresimrék, a hilleristvánok, a petőivánok és az eörsimátyások nem kívánták a magyar nemzet szellemi-kulturális újraegyesülését. Ők jó szatócs módjára elkezdtek számolgatni, és arra jutottak, hogy számukra ez rossz üzlet. Nagy kockázat, bizonytalan hozadék. A már többször becsapott és kisemmizett kádári kisembert pedig sikerült a nemzet ügye ellen hangolni. Náluk célt ért a szociális demagógia: hittek a nyilvánvaló hazugságoknak. A nyugdíjukat és a megélhetésüket féltették. Alaptalanul. A megélhetési magyarok tehát itthon élnek. Ők voltak azok, akik otthon maradtak vagy nemmel szavaztak. Nincs ebben semmi meglepő. És rossz helyen keresi a felelősöket az, aki itt keresgél. Fölösleges és méltánytalan sértegetni a nyomorban és teljes szellemi kiszolgáltatottságban élőket. A felelősség elsősorban azé a posztkommunista-szocialista és balliberális politikai és szellemi elité, amelyik másfél évtizede idegenkedik mindentől, ami nemzeti. Méltó utódai ők a kommunista elődszervezetek és elitek nemzetellenes internacionalizmusának. Ez az attitűd uralja ma is a szimbolikus-kulturális szférát. A kereskedelmi médiumok ontják a silány, hitvány, nemegyszer az emberi méltóságot is sértő, sokszor nemzetellenes műveket. Gőzerővel folyik a konzumidióták előállítása és a deviáns magatartásformák népszerűsítése.
De ez nem magyaráz meg semmit. Már utaltunk rá: az eredmény mindannyiunk közös szégyene. Mindvégig látszott, hogy ez a népszavazás lényegében a politikai jobboldal belügye. Erőfelméréssel egybekötött vizsga nemzeti elkötelezettségből, magyarságtudatból.
Megbuktunk.
Lusták voltunk, gyávák és buták. Ne az ellenfeleinkben keressük a hibát. Minden nemzeti elkötelezettségű magyar szavazott? Miért maradtak otthon a jobboldali pártok hívei? Vagy már ők sem tudnak különbséget tenni jó és rossz között? Az állampolgársággal kapcsolatos kérdésre csak egyetlen tisztességes válasz létezett. Az igen. Minden más álláspont irracionális önáltatás. Több millió magyarnak nem adtuk vissza azt, amit idegen hatalmak raboltak el tőlük. Mostantól szégyen magyarországi magyarnak lenni. Kicsinyesek voltunk, felelőtlenek és ostobák.
A politikai-szellemi jobboldal ismét megbukott, és ki tudja, mikor pótvizsgázhat. Ez az utóbbi idők önfeladó magatartásának egyik logikus következménye.
Mikor értjük meg végre, hogy ellenfeleink - ha tehetik - tizenkettedszer is átlövik a feléjük nyújtott kezet? Mit keres Orbán Viktor a szellemi gettóként működő Napkeltében? Akik ezeket a műsorokat nézik, soha nem lesznek jobboldali szavazók. Kik és miért akarnak jóban lenni Gyárfás Tamással, Verebes Istvánnal, Baló Györggyel és társaival? Hogyan csinálhatott karriert a Hír Tv-ben a nyilvánvalóan elfogult és nem is túl tehetséges Kóczián Péter? Miért akarják jobboldali intézmények magukhoz édesgetni az SZDSZ-es szellemiségű értelmiségiek egy részét? Politikusaink és piár-szakembereink mikor fogják fel végre, hogy a Heti Hetes nézői csak a teljes önfeladás árán nyerhetők meg? Miért félünk önmagunk vállalásától? Miért nem védjük meg jogainkat és demokratikus értékeinket? Mikor tanulunk meg működő struktúrákat létrehozni? És mikor tanulunk meg végre mozgósítani? Miért félünk nyamvadt médiabohócoktól? És miért hátrálunk a semmibe? Mikor vesszük észre, hogy az ügyesen helyezkedő és mindig érvényesülő szalonjobboldaliak baloldali érdekeket szolgálnak? Ez ugyanis nem elhatározás kérdése. A jobboldalnak rendpárti, keményen küzdő és nemzeti elkötelezettségű elitre van szüksége. E nélkül párialétre ítéltetett.
Ez az ország soha többé nem lesz már olyan, mint a népszavazás előtt volt, mert az eddigi politikai-ideológiai, világnézeti és vallási törésvonalakat sikerült egy olyan szakadékkal bővíteni, amelyik a spirituális-szellemi szférában még a párbeszédet is lehetetlenné teszi. Ami a népszavazás előtti kampányban történt, az jóvátehetetlen és önleleplező. Az MSZP és az SZDSZ politikusai a továbbiakban jobban teszik, ha tartózkodnak a nemzet és a magyar szavak használatától. Ott van nekik a jövőért aggódó baloldali felelős patriotizmus.
Nekünk pedig a jövőben is együtt kell élnünk a közömbösökkel, a megtévesztettek sokaságával és a nemzetellenesekkel. Az MSZP és az SZDSZ által megfertőzött szerencsétlen milliókkal.
Itt fogunk élni egymás mellett, ezen a maradék 93 ezer négyzetkilométeren.
Egy országban, de szellemileg két hazában.
Amit tehetünk, az mindössze annyi, hogy a magyarországi magyarok nevében bocsánatot kérünk minden határon túli megalázott magyartól. Nem vagyunk méltók arra a szeretetre, amelyet Erdélyben, a Felvidéken, a Délvidéken vagy éppen Kárpátalján járva sokan megtapasztalhattunk.
Szégyentől ég az arcunk.
2004. december 5-én