A rendező, Béres Attila a premier előtt úgy nyilatkozott, hogy ami őt a darab színpadra állítása során igazán foglalkoztatta, az a zseni és a tehetségtelenség közötti feszültség, illetve a hatalomnak az e kettőhöz való viszonya. A két komponista története azonban ennél többről szól.

Van egy szorgalmas, ám középszerű zeneszerző, Antonio Salieri (Balázs Áron) és egy játszi könnyedséggel alkotó művész, Wolfgang Amadeus Mozart (Pálfi Ervin), akinek szabad életfelfogása, örök lázadó észjárása, az egyszerűségből is gyönyörűséget varázsoló tehetsége minden pillanatban a saját tökéletlenségére emlékezteti riválisát. A darab azonban nem két zeneszerző szakmai versengéséről szól, hanem egy ember kálváriájáról, melybe kevélysége, emberi gyengesége miatt önmagát hajszolja bele.

Ritkán adatik meg az átlagembernek, hogy egyidejűleg kövessen nyomon egy olyan skizofrén állapotot, amely során a megannyi frusztráció és elfojtás hatására képzett gondolatok valós tetteket idéznek elő. A befogadó itt abban a szerencsés helyzetben lehet, hogy Salieri eszmefuttatását hallva pontosan látja és érti, miként falazza magát körbe, s válik saját lelkiismerete démonává az, aki nem képes elismerni, hogy vannak nála jobbak.

A kották beemelésével Mozart zenéi is fel-felcsendülnek a játék közben, s ugyan egy másodperccel sem tartanak tovább, mint amennyi idő a jelenet hitelesítéséhez szükséges, mindannyiszor további zenehallgatásra sarkallnak. Salieri értő csodálkozása — mellyel önmagának próbálja megmagyarázni, miben is rejlik Mozart zsenialitása, miként kelnek életre a zeneműveiben megszólaló hangszerek, hogyan emelkedik utánozhatatlan minőségi szintre két egymásnak feszülő hangulati elem — tökéletes zenekritikai bepillantást nyújt a mozarti opusba. S ahogy vallomásában tetteit magyarázza, egy-egy fájdalmas pillanatában talán még meg is bocsátunk egy kicsit a gyarló vetélytársnak.

A színpadi megoldások mögött mindvégig egy átgondolt, kimért rendezői koncepció érezhető. Olyan előadás ez, amely az eszközök hiányában óriási teret ad a fantáziának, de mégsem bizonytalanítja el a nézőt, hiszen a színészi játék összhangja s a történetmesélés konkrétsága, következetessége lépésről lépésre vezeti a befogadót. A díszlet egyszerűségét (díszlettervező: Horesnyi Balázs) ellensúlyozzák a pazar kosztümök (kosztümtervező: Pilinyi Márta), melyek korhűen, a legkülönb textilekkel érzékeltetik a miliőt, s a kettő egyensúlyával valóban ízlésesen, igényesen sikerült megeleveníteni a rokokó giccses világát. Ám nemcsak a külcsín szemléltette a XVIII. század eleji stílust, hanem az a belbecsnek aligha nevezhető attitűd is, amely a finom kis jelenetekkel (dramaturg: Ari-Nagy Barbara) a képmutatás, a felszínesség, a szolgalelkűség apró jeleire hívja fel a figyelmet.

Összességében egy üdítően dinamikus, meglepően fondorlatos előadás az Amadeus, mely számomra mégis más miatt lett fontos. Megadta ugyanis azt az áhított színházi élményt, amely során egy történetet figyelve képes vagyok elvonatkoztatni, egyszersmind egy másik is játszódik a szemem előtt. Sőt, nem is egy, hanem minden más hasonló történet, melyben a tehetségtelenséget jutalmazzák a tehetséggel szemben, melyben személyi érdekek diadalmaskodnak az adottságokkal szemben, egyidejűleg játszódik le a szemem előtt. Ennek az előadásnak elhiszem, hogy nem marad büntetlenül, aki önzéstől vezérelve másokon tapos át. A legkönyörtelenebb vádlónk ugyanis mi magunk vagyunk. Márpedig magunktól csak egyféleképpen szabadulhatunk meg.

A nyitókép Kovács Attila felvétele

Kattints az alábbi képre, és tekintsd meg a szerző adatlapját is:
Gyurkovics Virág