A csaknem húszórás, háromnapos műhelyfoglalkozás gerincét a csapatépítés, csoportmotiváció, csoportvezetés, önismerettel, csapatismerettel és -fejlesztéssel összefüggő módszerek, játékok adták, melyeket a résztvevők a képzés után a saját közösségeiken belül önállóan és azonnal tudnak alkalmazni. Mindegyik hétvége jó alkalom volt azoknak az érdeklődőknek is, akik ebben az időszakban a játék varázsa által szerettek volna feltöltődni. Az említett három helyszínen a Vajdaságban tevékenykedő pedagógusok, csoportvezetők, színjátszó társulati tagok, ifjúságsegítők és közművelődési szakemberek számára nyújtottak részvételi lehetőséget. A visszajelzések azt mutatják, szükség van az ilyen jellegű találkozásokra, játékokkal átszőtt beszélgetésekre, ezért az ősszel tervben van a közösségfejlesztő képzések folytatása.

Fábián Mónika, a VMMSZ programszervezője elmondta, a csaknem másfél évig tartó járványügyi korlátozások a közösségi életre is nagy hatással voltak, vannak. A vírus terjedésének enyhülése után azonban mindenki igyekszik újraindítani a társadalmi, közösségi életet, a szakosztályokat, az öntevékeny csoportokat. Ezért a szervezők azt tartják a legjelentősebbnek, hogy az új kihívásokra adandó válaszok megtalálásában és kialakításában, egyúttal a motiváció és a lendület visszaszerzésében a legjobb módszerészekkel, trénerekkel tudjanak együtt dolgozni — mindezzel hozzájárulva a közösségi tervezés és fejlesztés új módszereinek az elsajátításához, a feltételek megteremtéséhez.

A képzést az Osonó Színházműhely trénerei, Fazakas Misi színész, rendező, színházpedagógus és Mucha Oszkár színész, tréner vezették. Őket már nem kell bemutatni a vajdasági közönségnek, olvasóknak, hiszen már többször jártak felénk, és tartottak képzést vagy mutatták be előadásaikat.

F. M.: — Az Osonó Színházműhely immár kilencedik éve szervez képzéseket pedagógusoknak, csoportvezetőknek, s ez alatt a kilenc év alatt az is szépen kikristályosodott, hogy az érintetteknek mire van szükségük. A vírushelyzet sem könnyítette meg a tevékenységüket, a szakembereknek még nehezebb volt a munkájukat végezniük, mint előtte. Azt érezzük, hogy a közösségépítéstől kezdve most sok feladat hárul rájuk, tehát mi szerettük volna ehhez visszaadni nekik a lendületet.

M. O.: — A legnagyobb hangsúly a személyiségfejlődésen van. Nem is a szakmai, pedagógiai szempontokat néztük, inkább arra összpontosítottunk, hogy az az ember, aki eljön egy ilyen képzésre, magával foglalkozzon, a lelkével, a személyiségével, azzal, hogy érezze jól magát. Abból indultunk ki, hogy ha ez megtörténik, az óriási szakmai és önéleti energiát, löketet tud adni, meghozza azt a bizonyos lendületet, amely tovább tudja működtetni az embert. Használunk színházi eszközöket is, viszont mivel a színház azzal foglalkozik, hogy magát az embert fejlessze — hiszen a kifejezőeszköz is általában maga az ember —, ha az emberrel dolgozunk, minden jobban fog működni.

* Ez a három hétvége mire volt elég?

F. M.: — Természetesen kevés egy három hétvégés képzés, úgyhogy szeretnénk tovább folytatni. Mind a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség, mind a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet és az Osonó Színházműhely szándéka is egy, mégpedig hogy folytatni tudjuk, persze ez pályázatfüggő. Amiben mi segíteni tudtunk a három hétvége alatt, az az, hogy hitet adtunk az embereknek, és reményt, emellett pedig, azt hiszem, feltöltődtek egy nagy adag energiával. Olyan emberrel is találkoztunk a képzésen, akiben már korábban megfogalmazódott egy új csapat létrehozása, de ez kellett hozzá, hogy azt tudja mondani, most már készen állok, belevágok. Mert megkapta azt a motivációt, amely ehhez szükséges volt.

M. O.: — A legfontosabb célunk az volt, hogy elindítsuk, impulzust adjunk. Hogy akkor, amikor a képzésnek már vége, legyenek a kezükben olyan eszközök, gyakorlatok, amelyeket a hétköznapokban is tudnak használni. Egy reggeli ébredés után legyen ott a fejükben egy gondolat, egy sor, mely meg tudja változtatni az ember viszonyulását, és melynek köszönhetően egy kicsit más szemüvegen át tudja látni a kapcsolatait, az életét, a helyzeteket, a lehetőségeket.

F. M.: — Igazából abban sikerült a gyakorlatok, játékok, csapatépítő feladatok által megerősíteni a résztvevőket, hogy igen, közösségben létezni, alkotni s létrehozni valamit az jó és fontos feladat, s ezeket a helyzeteket továbbra is bátran keressék.

M. O.: — Mindig azzal szembesülök ezeken a képzéseken, hogy nem kell nagy szakmai dolgokra gondolni, elég az, ha van néhány óránk, hogy újra gyerekek legyünk, játszhassunk, kimozdulhassunk abból a megszokott hétköznapi rutinból, amelyben nap mint nap létezünk. Hogy másként gondolkodjunk magunkról, másként nézzünk a társunk szemébe, más gondolatok kezdjenek el bennünket foglalkoztatni, hogy ezután jobban figyeljünk azokra a dolgokra az életünkben, amelyeket kiölt a napi rutin. Például vannak olyan gyakorlataink, amelyek nem szólnak másról, csupán arról, hogy két percig hallgatunk egy zenét, majd beszélünk az érzéseinkről, arról, kire hogy hatott. Mert erre sincs időnk, ezeket mind kikoptatta belőlünk a megszokás.

F. M.: — Azt hiszem, a pedagógusoknak és a csapatvezetőknek leginkább arra van szükségük, hogy emberszámba vegyék őket. S ebben is próbálunk segíteni. Terheket levenni a vállukról, hogy tudjanak a lényeges munkájukra összpontosítani.

M. O.: — Sokan vissza is jelezték, mennyire jó érzés volt számukra, hogy nem rajtuk volt a felelősség, nem nekik kellett lépni, szervezni, hanem résztvevőként tudták megélni ezt a hétvégét.

F. M.: — Vissza kellene adni nem pusztán a csoportvezetőknek és a pedagógusoknak, hanem úgy általában az embereknek a tévedéshez való jogot. Nem leterhelni őket elvárásokkal, mert a tanulási folyamatban ott a tévedés lehetősége is. S azt kellene megértenünk, hogy nem baj, ha hibázunk, csak tanuljunk belőle, és ne félelemben éljünk, félelemből cselekedjünk és döntsünk. Nekünk fontos volt tehát ezek alól egy kicsit felszabadítani azokat, akik ezután hazamennek, és fiatalokkal foglalkoznak. Igyekeztünk a helyére billenteni néhány dolgot bennük.

* Van-e különbség képzés és képzés között attól függően, hogy Magyarországon, Vajdaságban vagy, mondjuk, Erdélyben tartjátok?

M. O.: — Ha nagyban nézem, akkor nincsen, hiszen az ember mindenhol ember, és ha talán a problémáink egy kicsit különböznek is, azok megélése mindenhol ugyanúgy elfáraszt, nyomaszt bennünket. Ebben nincs különbség. Mi egyébként nem egy konkrét problémával foglalkozunk a képzéseken, hanem a hatásmechanizmusokkal, ez pedig az emberre nézve ugyanaz.

F. M.: — A hangsúlyok változnak, de én nem is e három térség összefüggésében látok különbséget, sokkal inkább a szórvány és a tömbmagyarság között. A problémákon túl azért azt érzem, hogy a szórványban mintha nagyobb szükségük volna az embereknek a megerősítésre, s itt egy picit nyitottabbak is minderre. Mivel nagyon kevesen vannak, ezekbe a képzésekbe is, mint minden más utolsó szalmaszálba, belekapaszkodnak. Ezért is tartjuk fontosnak, hogy elmenjünk a szórványba. Vajdaságban például nemcsak azokon a helyeken folytak a képzések, ahol több a magyar, hanem például Nagykikindán is. Fontosnak tartjuk, hogy visszatérhetünk, visszavárnak bennünket, mert nagyon szeretünk ide járni. Én itt valóban úgy érzem magam, mintha otthon volnék.