A magyarkanizsai Ádám István korábbi asztaliteniszező és úszó, a Kanizsa Asztaliteniszklub egyik alapítója, valamint a Kanizsa Úszóklub alapítója és első elnöke a közelmúltban az Év Sportolója-választáson életműdíjban részesült. Ennek apropójából beszélgettem a sportemberrel pályafutásáról, sikereiről és további terveiről.
Ádám István 1942-ben született Magyarkanizsán. Sportpályafutását labdarúgással kezdte: előbb rongy-, majd gumilabdával játszott, később pedig a Potisje Labdarúgóklub ifjúsági csapatában rúgta a bőrt. Asztaliteniszezni tízévesen kezdett Törökkanizsán.
– Magyarkanizsán nem volt asztaliteniszklub, így 1954-ben a törökkanizsai Obilić igazolt le a pionírcsapatába. 1956-ban a Kubát János által szervezett Zenta járási nyílt pionírbajnokságot egyéniben megnyertem, csapatban pedig ezüstérmesek lettünk, miután a döntőben vereséget szenvedtünk a Szél Béla, Korpa István, Thurzó Gábor alkotta zentai csapattól. Ugyanebben az évben Nagykikindán a pionírok mezőnyében Bánát bajnoka lettem. Erős mezőnyben diadalmaskodtam, hiszen a házigazda nagykikindaiak mellett nagybecskereki, verseci, muzslyai és fehértemplomi játékosok között szereztem meg az aranyérmet. A verseny után bekerültem az Obilić felnőttcsapatába, ahol nálam sokkal idősebb játékosokkal játszottam együtt. Május végén, a bajnokság befejezése után letettem az ütőt, és a nyári szünetben fociztam, a Tiszában úsztam, cserkésztáborokban vettem részt, vízitúrákra jártam. Az asztaliteniszhez csak a nyár végén tértem vissza. 1966-ban megalakult Kanizsa község asztalitenisz-ligája, melyben a magyarkanizsai Partizan Testnevelő Egyesület asztalitenisz-szakosztálya Horgos, Martonos, Kispiac, Adorján, Oromhegyes, Tóthfalu és Orom csapataival mérkőzött. A katonaság után, 1969-ben megnősültem, 1971-ben megszületett a fiunk, és két évig nem játszottam. Ugyanebben az évben a Partizan felnőttcsapata benevezett a bácskai ligába, ahol több éven át jól szerepeltünk, többször a zombori együttest is megelőztük. Beutaztuk egész Vajdaságot. Ötvenéves koromban Verbászon még csapattag voltam a vajdasági ligába jutásért vívott selejtezőn, ahova 1. helyezettként jutottunk fel. A selejtező után jeleztem, hogy játékosként a továbbiakban már ne számítsanak rám. Egyszer megszámoltam, Ništől Harkányig 62 településen asztaliteniszeztem legalább egy alkalommal. Többször megnyertem Törökkanizsa és Magyarkanizsa bajnokságát is, emellett az általános és a középiskola asztalitenisz-, futball- és kézilabdacsapatának is állandó játékosa voltam – elevenítette fel pályafutását Ádám István.
![]()
Ádám István a saját asztalitenisz-termében az életműdíjjal
1993-ban a Kőrösi óvoda két tanterméből és kiszolgálóhelyiségeiből önkéntes munkával asztalitenisz-mérkőzésekre alkalmas helyet alakítottak ki, így állandó teremhez jutottak. 1999-ben megalakult a Kanizsa Asztaliteniszklub, melynek István az egyik alapítója. 2000-ben az otthoni pincéjében pingpongozásra alkalmas helyiséget alakított ki, ahol három korábbi csapattársával és egy fiatalabb játékossal – a nyár kivételével – hetente két alkalommal játszanak immár több mint húsz éve. Elmondása szerint akkoriban nagyon sok fiatal asztaliteniszezett. A kisebb településeken a sportolni vágyók az asztalitenisz, a futball és a kézilabda közül választhattak, Magyarkanizsán ehhez még a birkózás is társult. Ma már jóval szélesebb a kínálat, hiszen a községben 33 sportegyesület működik, és még a legkisebb településen is legalább három sportág közül választhatnak az érdeklődők.
– Mostanában gyakran visszaemlékszem sportolói pályafutásomra, melyet talán egy kicsit túlzásba vittem a feleségem és a kisfiam rovására. A bácskai ligában a mérkőzések évekig vasárnap 10 órakor kezdődtek. Gyakran 60–100 kilométerre lévő településekre utaztunk, így már 8 órakor elindultam otthonról. A sokszor kétórás mérkőzések után – akár nyertünk, akár vesztettünk – megálltunk egy-egy sörre a hazafelé vezető úton. A feleségem és a kisfiam kettesben ebédeltek, de gyakran megvártak, így nem délben, hanem sokkal később fogyasztottuk el a vasárnapi ebédet. Egyéni versenyek alkalmával sokszor csak estefelé értem haza. A családom ilyennek ismert, és állandó volt a biztatás: csináljam csak, ne hagyjam abba. Odáig jutottam, hogy számomra a sport már elengedhetetlenné vált. Egyszer, egy úszómaraton után, miközben a televízió előtt ültem, éreztem, hogy a szívem jelez. Gyorsan elővettem a súlyzókat, elvégeztem néhány gyakorlatot, majd jöttek a kollégák, és asztaliteniszeztünk. Amint elkezdtem mozogni, a szívem is helyreállt – mondta.
![]()
Az életműdíjat Fejsztámer Róberttől, Magyarkanizsa polgármesterétől vehette át
2011-ben megalakult a Magyarkanizsa (Kanizsa) Úszóklub, melynek István alapító tagja és első elnöke is volt. A sportegyesület zsinórban tizenegy alkalommal nyerte meg a nyílt vízi országos távúszó-csapatbajnokságot, aminek István is részese volt. Az első évben a csapattal tíz versenyen vett részt szerte az országban. Az elmúlt tizenöt évben úszott a Palicsi-, a Topolyai-, a Pannóniai- és a Velebiti-tavon, a Duna–Tisza–Duna-csatornán, a Krivaja-kanálison, a Tiszán Óbecsénél, Törökbecsénél és Moholnál, a Holt-Tiszán Bácsföldvárnál, valamint a Száván Mitrovicánál, Belgrádnál és Ada Međicánál. Kizárólag nyílt vízen úszik, medencében nem, a leghosszabb táv, melyet teljesített, 4 kilométer volt. István az egyetlen versenyző, aki 1982-től napjainkig mind a 43 alkalommal sikeresen teljesítette a magyarkanizsai úszómaratont.
– Számomra a maratonúszás több részből áll: egyrészt a felkészülésből, másrészt abból, hogy úgy szervezzem az életem, hogy minden futamon jelen tudjak lenni. Ez gyakran nem volt egyszerű. A ’80-as években minden esztendőben a tengeren nyaraltunk, de előfordult, hogy ha 12 napra mentünk volna, lekésem a maratont, így inkább 10 vagy akár csak 8 napra utaztunk. Sokáig a futást szombaton, az úszást vasárnap rendezték. Az is megesett, hogy a rokonságban szombaton lakodalom volt, vasárnap pedig 11 órakor rajtolt a maraton. Jó a zenekar, finom a bor, kiváló a hangulat, vajon meddig maradjunk? Akkoriban a mennyasszonytánc után nem ürült ki a terem, az igazi mulatság hajnali 4 órakor kezdődött. Előfordult, hogy annyira jól éreztük magunkat, hogy csak reggel 5-kor távoztunk a lakodalomból – akkor már minek lefeküdni? Alvás nélkül úsztam le a távot, hát úgy is sikerült. Az egyik legjobb barátom születésnapja a maraton napjára esett. A bulit a gyümölcsösben tartotta, ahol a társasággal bográcsost főztek. Nekem viszont 11 órakor már a rajtnál kellett lennem, így a születésnapra még 13 órára sem értem volna oda. A következő alkalommal a barátom már egy héttel későbbre tette az ünneplést, így azóta egyszer sem maradtam le róla. A maraton előtt két héttel már létrára sem merek lépni, nehogy leessek, és ne indulhassak a versenyen – mesélte István.
![]()
A serlegek és érmek egy része
Elmondása szerint egyre nehezebben ússza le a távot. Ennek egyik oka az életkora, a másik pedig a hosszú kihagyás, hiszen augusztus végétől június elejéig nem úszik. Egyidőben délelőtt és délután is edzett, ám a negyedik napra elfáradt, és nem a tervek szerint haladt. Azóta csak délelőtt edz, a strandon lévő mólóról megy be a vízbe, és felfelé, a folyó sodrásával szemben úszik. A maratonra való felkészülés során legalább 30-32 alkalommal lemegy a folyóhoz.
– Az utóbbi két évben már csak a magyarkanizsai maratont vállalom. Egyrészt a 9 hónapos kihagyás miatt, másrészt tartok a lábgörcstől. Évekkel ezelőtt asztalitenisz közben elszakadt a lábamban az egyik izmom, és a táv háromnegyedénél általában már görcsöl a lábam. Ilyenkor lassítok, megállok, majd rövid idő után továbbúszom – mondta Ádám István.
A magyarkanizsai sportember a most átvett életműdíj mellett korábban több elismerést is kapott: Magyarkanizsa Község Testnevelési Szövetségének pontozása alapján 1973-ban a község 7. legjobb sportolójának bizonyult, a Testnevelési Mozgalom 30. és 40 évfordulója alkalmából a testnevelés és a sportmozgalom fejlesztése terén végzett munkájáért 1976-ban és 1986-ban is elismerő oklevelet kapott, 1990-ben pedig Októberi Díjban részesült.
Fényképezte: Tóth Tibor