* Tizenkét évesen már a temerini Tini Táncdalfesztiválon hódítottál a Csókkirály című dallal. Hogy jött az életedbe az éneklés, a zenélés?

— Jaj… De jó, hogy van, aki még emlékszik erre! (Nevet.) Már kiskoromban is szerettem énekelgetni, de ekkor még nem vettem annyira komolyan, csak otthon a konyhaszéken ugrálva szórakoztattam magam. Az első nyilvános megmérettetésem Szenttamáson volt, egy Mikulás-napi énekversenyen. Itt léptem fel először az említett dallal. Ezután volt néhány vendégszereplésem a tévében meg különböző rendezvényeken, és a következő években voltam még három vagy négy énekversenyen, melyek közül a legfontosabb a Dömsödön megrendezett Europop Nemzetközi Dalfesztivál volt, melynek győzteseként felléphettem egy lengyelországi énekesfesztiválon is — innen hazafelé tartva majdnem lengyelországi emigráns lettem, de ez egy hosszú történet.

* Hány hangszeren játszol?

— Hét-nyolc hangszeren tudok — vagy inkább merek — előadói szinten játszani, de ezenkívül még van néhány, melyet meg tudok szólaltatni. Az első, amin megtanultam játszani, a zongora volt, mindmáig ezt tekintem a fő hangszeremnek. Ezenkívül elég korán elkezdtem gitározni és szájharmonikázni, valamint kiskoromban a moldvai népi hangszerekbe (furulya, kaval, tilinkó, doromb) is beleszerettem. Ezeken folyamatosan gyakorolok, és bővítem a tudásom.

* Hogy ismerkedtél meg ezekkel a hangszerekkel?

— Zongorából kettő is volt a házban. Elég hamar megtanultam kottát olvasni, és gyakori szórakozásom volt, hogy az otthoni gazdag kottagyűjteményből ismerkedtem a zeneirodalom szebbnél szebb alkotásaival. Ez addig tartott, amíg rá nem találtam egy boogie-woogie-kat tartalmazó kottára, melyből legalább egy évig játszottam megállás nélkül. Közben valahol találtam vagy kaptam egy videót, melyben többek között Jerry Lee Lewis, Little Richard és mások szerepeltek. Amikor megláttam ezeket az őrülteket, rájöttem, hogy nekem ezt a zenét kell játszanom. Közben persze tanultam a zeneiskolában is, és gyakoroltam a zongoratanárnőm által kiválasztott darabokat, de egyre többet muzsikáltam hallás után, és egyre gyakrabban improvizáltam. Sokféle hangszer volt a házban, én pedig szép sorban mindet kipróbáltam. Mindig is volt bennem egyfajta kifejezési vágy, és hogy milyen hangszeren fejezem ki magam, igazából mindegy. Egy kávéscsészén is tud zenélni, aki akar. Manapság leginkább zongorázok és szájharmonikázok.

* Felnőttként hogy látod, mi a sikeres zenei nevelés titka?

— Ez több tényezőtől függ. A nagyon fiatal gyerekeknek elsősorban a zene szeretetét és az együtt muzsikálás, az együtt alkotás örömét kell(ene) megtanulniuk. A zeneiskolákban sajnos kevés az igazán elkötelezett tanár. Kevés az olyan, aki igazán szereti a muzsikát, aki nyitott mindenféle zenei stílusra, és még ritkább az olyan, akinek van saját zenei elképzelése, víziója, és aki nemcsak egy bemagolt törvénykönyvet ad át a gyerekeknek, hanem meg tudja nekik mutatni a kreativitás szépségét és azt, hogy a zenét többféleképpen lehet értelmezni. A legtöbb ember sokkal muzikálisabb, mint gondolná. Ha valaki fel tudja kelteni a másikban a zene iránti érdeklődést, akkor megtette a legfontosabbat. Természetesen magasabb szinten fontos bizonyos technikai és mechanikai ismeretek elsajátítása. Egy profi hangszeresnek még az anatómiához is értenie kell alapfokon. De a kezdetekben nem érdemes felesleges információkkal terhelni a gyerekeket. Közülük sokan sajnos csak a szüleik unszolására iratkoznak be a zeneiskolába, ahol a száraz elmélettel csak még jobban elveszik a kedvüket a zenétől. Kellenek az alapismeretek, de véleményem szerint nem az a legfontosabb. A legtöbb gyerekből, aki zeneiskolába jár, úgysem lesz hivatásos zenész, de jó, ha a zene egy örömteli és kedves szórakozásként megmarad az életében.

* Manapság egyre több zenei tehetségkutató van, illetve elég sok a jelentkező is. Mi a véleményed erről?

— Tehetségkutatók mindig is voltak: a helyzet azután vált érdekessé, hogy az X-Faktor és a hozzá hasonló műsorok rengeteg nézőt kezdtek el vonzani. Szerintem a legtöbb embert, aki oda benevez, csak a siker és a hírnév motiválja. Más magyarázatot nem is tudok elképzelni arra, amikor például egy torkon lőtt láma hangi képességeivel „megáldott” egyén vállalja, hogy egy ország röhögjön azon, ahogy szerencsétlenkedik a meteorbecsapódásért imádkozó zsűritagok előtt. Persze vannak igazán tehetséges jelentkezők, de elég gyorsan eljön az az idő, amikor már egyáltalán nem hallunk róluk. Én úgy látom, ezek a műsorok leginkább a nézettségre és az ebből keletkező profitra koncentrálnak, ezért számomra negatív a kisugárzásuk. Sok olyan embert ismerek, aki nem is a jó produkciók miatt nézi a tehetségkutatókat, hanem azért, hogy jókat derüljön a fentebb említett zenei analfabétákon. Hogy őszinte legyek, én is inkább röhögni akarok, amikor rákeresek az ilyen műsorokra a YouTube-on.

* Zenészként számodra mi a szabadság?

— Hogy azt játszhatom, amit akarok, és akkor, amikor én akarom. De nincs mindig igényem erre a szabadságra: néha jó érzés egy meghatározott zenei feladathoz alkalmazkodni. Jó, ha mindkettőre van lehetőségem. Szeretem magam kipróbálni új területeken (zenei értelemben), illetve új emberekkel együtt zenélni. Ez az „új” iránti vágy mindig csak erősödött bennem. De hogy milyen formában jelenik meg, az mindig változó. A múltkor például azzal kísérleteztem, hogy egy hajszárító hangját beépítsem az egyik szerzeményembe.

* Ilyen zenészi képességekkel külföldön már régen befutottál volna. Mi tart itthon?

— A burek és a pelinkovac, hahaha. Komolyra fordítva a szót, magam sem tudom. Az utóbbi időben kezdtem el ezen gondolkodni. Lehetséges, hogy kimegyek az elkövetkező években, noha igazság szerint úgy érzem, hogy miközben egyre többen vándorolnak ki, bennem erősödik egyfajta dac, hogy nekem itt kell maradnom. De azért nagyon érdekel, hogy mit tanulhatnék külföldön. Van egy hatalmas pozitívuma az ottani világnak, mégpedig az, hogy ha jó vagy abban, amit csinálsz, akkor tisztességesen meg tudsz belőle élni. Itthon viszont egy blues- vagy rockzenész sajnos csak nagyon ritkán tud megélni a zenéjéből. Márpedig én a saját zenémet akarom játszani, és annak örülnék a legjobban, ha ebből tudnék annyi pénzt előteremteni, amennyiből meg tudom alapozni a jövőmet. Ez egyelőre nem sikerült, de dolgozom rajta.

Szerda Zsófi felvételei

* Keith Emerson emlékének szenteled a most következő koncertet. Hogy jött az ötlet?

— Vörös Lászlóval, kispiaci ismerősömmel együtt találtuk ki. Nagyon hasonló a zenei ízlésünk, és az egyik hajnalba nyúló bakelitmaratonunk alkalmával vetettük fel a koncert ötletét. Ő már régóta tervezett egy ilyen jellegű megmozdulást szülőfalujában, én pedig mindig is szerettem volna Emerson, Lake & Palmer-szerzeményeket játszani, mivel a zenéjük tinédzserkoromban nagy hatással volt rám. Így megbeszéltünk egy hozzávetőleges dátumot, melyet én folyamatosan halogattam, végül azonban megegyeztünk, hogy legyen október 8-a. A dolog aktualitása, hogy a zenész márciusban hunyt el (öngyilkos lett).

* Van-e zenészi álmod?

— Mindig vannak kisebb-nagyobb terveim, de konkrét álmom nincsen. Nem tudok elképzelni egy olyan pontot, amely után azt mondanám: „Oké, most már hátradőlhetek, elértem a csúcsot!” Mindig van mit tanulni, és mindig vár valami új. Ha pedig egyszer ráunok, még mindig elmehetek űrhajósnak vagy madárijesztőnek!

Kattints az alábbi képre, és tekintsd meg a szerző adatlapját is:
Gyurkovics Virág