Azt hiszem, a világ végére csak azért nem megyek el egy jó koncertért, mert nincs annyi pénzem, de Pest vagy Belgrád az elérhető végén van, így repülök, hogy repülhessek. Mert egy jó koncert olyan dolgokat mozdít meg az emberben, amelyeket semmi más nem tud. S ez a bizonyos katarzis nevű érzés valami olyasmi lehet, mint amit a december 6-ai Ibrahim Maalouf-koncerten éreztem. Nehéz megfogalmazni, mi is a katarzis, de valami olyan állapot, amelyben keverednek az érzelmek, hevesen dobog a szív, és hirtelen nem tudjuk, sírjunk-e vagy nevessünk.

A másik dolog, amit biztosan sokan mondtak már, én Weyer Balázstól hallottam, az az, hogy a zenéhez közel kell menni. Oda kell menni, ahol a zene keletkezik, a gyökerekhez, egy kiskocsmába Argentínában vagy egy indiai lagziba. De ezt úgy is érthetjük, hogy közel kell menni a zenészekhez. Az első sorba foglaltam jegyet Maalouf koncertjére, ahonnan a muzsikuslelkek minden rezdülése még jobban érezhető és látható, s az is, ahogy egymással kommunikálnak egy finom, szinte láthatatlan pillantással vagy kisujjbillentéssel. A zenekar szaxofonosa egy igen fiatal fiúcska volt, olyan szólókat játszva le, hogy kerestük az állunkat a padlón. És közben Ibrahim mester ott állt mellette és tüzelte. Ez az, még, mutasd mit tudsz, gyerünk, fújjad, mintha utoljára fújnád (legalábbis szerintem ezeket kiabálta felé). A trombita, melyen ő maga játszik, különleges hangszer, az édesapja fejlesztette ki, hogy a trombitajátékba bele tudja csempészni azokat a finom negyedhangokat, amelyek a keleti zene sajátjai. S ezektől a pici hangoktól lesz Ibrahim dalainak olyan erős hatásuk, amilyet nem sok trombitástól hallani. A számok között mesélt. Magáról vagy arról, hogy az apja úgy érkezett egy szerelmi csalódás következményeként Libanonból Franciaországba, hogy a nyelvet sem beszélte, hangszerével a kezében csak annyit tudott, hogy trombitát fog tanulni a világ egyik leghíresebb zenészétől, Maurice Andrétól. Mindenki nevetett rajta, de néhány év múlva valóban ott volt, és tőle tanulta a hangszer csínját-bínját. 

Már a kezdés is őrületesen erősre sikeredett, nehéz volt ülve maradni. A pörgősebb számok közé be-becsempészett a rá annyira jellemző balladákból is néhányat, amivel megidézett valamit a keleti világból. Szerencsére a végén felállította a Művészetek Palotája hallgatóságát, és mindenki közösen tombolt. A visszataps sem maradt el, itt még megidézte a leghíresebb slágereit, köztük a személyes kedvencemet, a Beirut című számot is, mely a világ egyik legszomorúbb, mégis fel- és megemelő dala, melyben olyan hangokat fúj hangszerén, amelyek jajveszékelésnek és vonításnak tűnnek, mintha nem is trombita volna.

Az a „baj” a túl jó zenei élményekkel, hogy utána az egy kicsit gyengébb is nagyon rossznak tűnik, elvesztegetett időnek. Nagyon kevés olyan zenész van, aki ennyire tud hatni, ennyire érti az emberi lelket, mint ő. Hazafelé a vonaton is őt hallgattam, immár a fülesen, és csak azt éreztem, hogy minden nagyon jól van úgy, ahogy van, belül béke, kívül hóesés. Maalouf trombitája mindent fehérre festett.