Deréki (Leipnik) Antal (1849—1931) sokoldalú (színészi, rendezői, írói, újságírói és lapszerkesztői) pályafutása Bánfalváról indult, s a színpadon első ízben 1867-ben mutatkozott be, Törökkanizsán Pály Gyula színigazgatónál, Petőfi Zoltánnal egyetemben. Később különféle truppokkal a vidéket járta. Több korabeli lap munkatársa volt, s 1914-ben jelentette meg visszaemlékezéseit (Pálcás színészek), melyhez Blaha Lujza írt előszót. Impozáns színműírói tevékenysége volt (Buzavirág, Eleven ördög, Két dudás egy csárdában, Gábor Áron stb.), s mintegy ötven színdarabot fordított németből, olaszból és franciából. Mindemellett egy novelláskötete is megjelent (Vándorkomédiások). Szabadkai emlékeit a Bácsmegyei Napló két folytatásban 1924-ben közölte. Az alábbiakban naplójegyzeteiből adunk közre.

A szabadkai színpadon  

„Gazdag színészi pályafutásom alatt többször megfordultam Szabadkán is, ahová ifjúságom és férfikorom legszebb és legboldogabb emlékei fűztek.

Az 1870-es évek derekán, mint fiatal színész kerültem először ebbe a kedves, vendégszerető városba, Némethy György társulatához. Vidéki, kisvárosi kollégáim az elválás nehéz pillanatában óva intettek, hogy nagyon vigyázzak magamra, mert Szabadka arról híres, hogy a színészeket merő szeretetből annyira leitatják borral, sörrel és pálinkával, hogy később az egész életén át is csak nehezen tud lemondani az alkoholról. […]

A reggeli vonattal érkeztem Szabadkára és már az esti előadásban részt kellett vennem Sóczi Lajos Csók című vígjátékában, amelyben Adolár szerepe volt rám kiosztva. Szerencsére a szerepet már Csaby Imre társulatánál játszottam és így Szabadkán első fellépésem elé bizalommal tekintettem. A társulat a vidéki színészet legjelesebb erőiből volt szervezve. Az igazgató Némethy György és felesége Eötvös Borcsa, mint népszínműénekesek, a régi pesti Nemzeti Színháznak is oszlopos tagjai voltak. Leányuk, Cornélia pedig mint vígjátéki naiva ragadtatta el a közönséget ifjúságának üdeségével. Kopunovicsné Zendy Laura (Kopunovics Károly híres szabadkai csendbiztos felesége) mint drámai hősnő aratta abban az időben legszebb sikereit. […]

Miután egy derék, galambszívű szerb asszonynál, a városszerte ismert Jeló néni kenyérsütőnőnél egy szerény bútorzatú, búboskemencéjű, földes szobában elkvártélyoztam magamat, este bizalommal siettem a színházhoz. Dobogó szívvel léptem az első jelenetemben a színpadra. A közönség síri csendben, hideg közönnyel fogadott és csak később melegedett fel. Eleint nagyon megzavart egy úr hangos társalgása, a színpadtól balraeső, elsőemeleti páholyban, aki néha a színészeket is hangosan kritizálta az előadás folyamán. De kollégáim megnyugtattak, hogy a páholyban ülő úr nem más, mint Vojnits Máté, dúsgazdag bácskai földbirtokos és a színészetnek egyik legbőkezűbb mecenása. Erőt vettem tehát magamon és a gyakori közbeszólások ellenére minden zökkenő nélkül játszottam végig nehéz szerepemet.”

A Pest szálloda éttermében Vojnits Mátéval

„Előadás után fáradtan bementem a Pest szálloda éttermébe, ahol egy félreeső asztalnál szerényen meghúzódva elfogyasztottam szerény vacsorámat. A velem szemben levő hosszú asztalnál nagy úri társaság mulatott szilajul, vidám cigányzene mellett. Éppen hazafelé akartam indulni, amikor az egyik pincér asztalomhoz lépett és tálcán egy tiszta, fehér szalvétával leterített, borral telt poharat nyújtott át, azzal a halk, bizalmas megjegyzéssel, hogy a bort nagyságos Vojnits Máté úr küldi. Azt is megsúgta a derék pincér, hogy ezt fenékig ki kell üríteni, azután a saját boromból két pohárral illik viszonzásul átküldeni. Rendeltem tehát magamnak egy meszely bort és abból két pohárral átküldtem a pincér által a mulatozókhoz. Vojnits Máté hirtelen kiürítette a poharakat, azután felemelkedett helyéről és ingadozó lépésekkel az asztalom felé tartott.

Isten hozott öcsémuram, hozzánk Bácsországba! Gyere, szívesen látunk az asztalunknál vendégül és észre se veszed, mire bácskai színésznek felavatunk — így szólott bizalmas, barátságos hangon és mielőtt még időt engedett volna a szabadkozásra, karonfogott és átvonszolt magával az asztaltársaságához és bemutatott barátainak.

Hogy ezután mi történt velem, még most, ötven év múlva se tudnám megmondani, de a pincérek állítása szerint úgy leitattak, hogy hajnalban az én Máté barátom két hordárral vezettetett haza a lakásomra. Csak délután tértem magamhoz elkábult mámoromból.

Így avattak fel engem Szabadkán bácskai színésznek. Sok derűs, szép napot töltöttem el abban a szezonban Bácsország fővárosában, ahol egyébként, majdnem minden héten megjelent egy tárcacikkem vagy novellám a helyi lapokban.”

Egy szerelmi történet: a titokzatos K. Ilona

„Csak kicsiben múlt, hogy örökre Szabadkán nem felejtettem a szívemet. Egy szép, téli reggelen ugyanis, illatos levélkét hozott a posta, amelyben K. Ilona úrleány tudtomra adta, hogy délután három órakor szívesen lát vendégül. Természetes tehát, hogy a hízelgő meghívásnak eleget téve, a pontos időben jelentkeztem látogatásommal. Az úri leány közölte velem, hogy puszta női kíváncsiságból kéretett magához, mert személyesen óhajtotta megismerni a lírai versek és tárcák szerzőjét. Azután elbeszélgettünk színészetről, művészetről és irodalomról. […] Mintegy kétórai kellemes és szellemes elszórakozás után búcsút vettem a leánytól és családjától, anélkül, hogy ismételt látogatásra meghívtak vagy felbátorítottak volna. Ifjúkori könnyelműséggel már szinte el is felejtettem a kedves epizódot, amikor karácsony estéjén egy hordár toppant be lakásomra, aki rövid köszöntés után aranyszállal átkötött csomagot adott át és hirtelen eltávozott. Kíváncsian bontottam fel a csomagot, amelyből nagy meglepetésemre Eötvös báró Gondolatok című könyve került elő kék díszkötésben.

Még a karácsonyi ünnepek alatt felkerestem Ilonkát, hogy az ajándékért köszönetemet fejezzem ki és ezen a napon kezdődött életem egyik legpoetikusabb idillje. […] Szezon végén, amikor a társulat feloszlott, érzékeny búcsút vettünk mi is egymástól. Néhány évig még leveleztünk, de azután a rohanó élet, a tér és idő elválasztott bennünket egymástól és utoljára akkor alkalmatlankodtam neki soraimmal, mikor az egyik lapban eljegyzésének hírét olvastam és boldogságot kívántam neki.”

Ismeretsége Jámbor Pállal

Ugyanabban a színházi évadban ismerkedett meg Deréki a jeles poétával, Jámbor Pállal is (Hiadorral), az akkori szabadkai gimnáziumi igazgatóval. Ő néhány tanítványa kíséretében jelent meg a színházban, egy Eugène Sue-darab bemutatóján, és elismerését fejezte ki a Deréki által színpadra állított mű kapcsán. A felsős gimnazisták egy hatalmas cserkoszorút adtak át neki, fehér-lila szalagján az alábbi szöveggel: „A szabadkai főgimnázium felsőosztályú hallgatói — tiszteletük és szeretetük jeléül.” Ezt a szalagot azután Deréki éveken át őrizte.

Másodízben Deréki 1878-ban játszott Szabadkán Gerőffy Andor társulatának tagjaként. A trupp sajnos nemigen volt sikeres, nem tett eleget a közönség igényeinek, ezért nem is részesült kellő pártfogásban. Az egyik műsorra tűzött darab Jámbor Pál Camoens című (akadémiai pályadíjat nyert) verses drámája volt. Annak tárgya a spanyol író szenvedélyes szerelme volt a spanyol királyné iránt.

Deréki e bebukott darabra, melyen Hiador is jelen volt, így emlékezett vissza: „A költőt Gerőffy igazgató játszotta szokott álpátoszával és borzalmasan megcsonkította Jámbor Pál jambusos verseit. Én a szerző meghívására, annak páholyából hallgattam végig az előadást és őszinte részvéttel kísértem Jámbor Pál mindinkább fokozódó idegességét, amikor Gerőffy Hamletból, Romeóból, Bánk Bánból beszélt össze-vissza mindent, csak azt nem, amit Camoensnek kellett volna mondania. A harmadik felvonás nagy jelenetében Gerőffyt már egészen cserbenhagyta emlékezőtehetsége, és mert más nem jutott eszébe, nagy hangon a következő értelmetlen mondatot harsogta a közönség felé: És eljön majd a fekete halál, fekete kaszáival és letarolja az egész fekete emberiséget!

A közönség hangos kacagással fogadta ezt a sületlenséget. Jámbor Pál pedig mellettem a páholyban idegesen rángatózott, arca elsápadt, szép, magas homlokáról csurgott a veríték és töredező hangon felém suttogta: Most látom csak, hogy az író semmi és a színész — minden!

Azután felemelkedett helyéről és anélkül, hogy az előadás végét bevárta volna, hazasietett. Másnap visszavonta darabját a színháztól és nem engedte többet előadni.”

Deréki a későbbiek során is útba ejtette Szabadkát, Pesti Ihász Lajos igazgatása alatt, és mintegy hat évet töltött ott a kiváló színészgárdával.

Irodalom: Schöpflin Aladár (szerk.): Magyar színművészeti lexikon I. Budapest, 1929, 338.; Gerold László: Színházi életünk I. Újvidék, 1976, 121.; Ujvári Péter: Magyar zsidó lexikon. Budapest, 1929, 195.; Németh Ferenc: A nagybecskereki sajtó története (1849—1918). Újvidék, Forum Könyvkiadó, 2004, 107—109.; Deréki Antal: Szabadkai emléke (egy vándorszínész naplójából). Bácsmegyei Napló, 1924. okt. 22., nov. 2.