* Melyek voltak a zene iránti szereteted első jelei?

— A zene világával már az óvodás éveimben megismerkedtem, s az első fellépésem is ehhez az időszakhoz kötődik. Akkor még testvéremmel közösen léptünk fel, én énekkel, ő pedig zenei aláfestéssel. Egy háromévesnek nagy elismerés ez, még ha a Boci, boci tarkát is adja elő. Az általános iskola alatt az alapfokú zeneiskolát is megkezdtem. Igaz, gitáron szerettem volna zenélni, mégis zongorával kezdtem foglalkozni — talán a sors akarata volt ez, hiszen az élet későbbi szakaszaiban is alkalmazni tudtam az itt megszerzett tudást. Visszaemlékezve a gyerekkoromra, számos pillanat arra sarkallt, hogy a zenével foglalkozzak. Korábban sokkal több hirdetésben megjelent az opera, a komolyzene. A televízióban véletlenül figyeltem fel egy ilyenre. Amíg szüleim nem foglalkoztak zenével, addig nagyapám lakodalmas zenész volt, nagyanyámnak pedig gyönyörű hangja volt. Sajnos, abban az időszakban nagyanyám családja nem támogatta hangjának képzését, az akkori társadalmi normák miatt. Gyerekkoromban elvarázsolt, ahogyan dúdolt, élete végéig kristálytiszta hanggal énekelt. Idősebb testvérem már a modernebb zenét választotta — kipróbált különböző műfajokat, együttesekben lép fel, és már saját dalai is vannak.

* Hogyan döntöttél a zenei pálya mellett?

— Voltak a családban, akik a középiskolai pályafutásom után más pályára szántak, hiszen a kultúrában való munka nem a legjövedelmezőbb. Balázs Márta tanárnőmnek rengeteget köszönhetek, hiszen jótanácsaival biztatott. Hangom az egész életem során változott — végül tenorból baritonná lettem. A középiskolában zeneelméletet tanultam, ezzel párhuzamosan pedig ismét beiratkoztam az alapfokú zeneiskolába — ezúttal ének szakra. A sok támogatás és a saját eltökéltségem vezetett oda, hogy Újvidéken megkezdjem tanulmányaimat a Művészeti Akadémia muzikológia szakán. 2024-ben végeztem el a zene és média mesterszakot. Ezzel párhuzamosan Belgrádban is új fejezet nyílt az életemben: a zeneakadémián az ének szakot választva egy újabb szakot választottam. Nikola Mijailović irányítása alatt dolgozhatok, aki nemcsak kiváló szakember, hanem elhivatott mentor is. Jelenleg negyedéves hallgatóként folytatom itt a tanulmányaimat.

* Konferencia- és tanulmányi eredményeid is többször kaptak elismerést. Milyen érzésekkel töltöttek el ezek a visszajelzések?

— Ezek az alkalmak számomra elsősorban azt erősítették meg, hogy az emberek figyelnek arra, amit csinálok, követik a munkámat, és értik a mögötte húzódó törekvéseket. Ilyenkor érzi igazán az ember, hogy a befektetett munka nem hiábavaló. Éveken át előadtam a VMTDK művészeti kategóriájában, 2023-ban pedig Kristálygömb Díjjal ismerték el eredményeim. Különösen fontos számomra a Dositej-elismerés, melyet kimagasló tanulmányi eredményeimért kaptam. Két évvel ezelőtt Belgrádban a szólóénekkar egyik legjobb hallgatójaként ismertek el, ami újabb megerősítést adott abban, hogy jó úton járok. Kiemelném a 2021. évi MOTO nyári iskolát is, melyhez azóta is szorosan kötődöm — az idén már alumni vendégként térhettem vissza. Ezek a közösségek rengeteget adtak: kommunikációt, kapcsolatokat, szakmai visszajelzést. Itt ismerték fel igazán a munkámat és a tehetségemet, és ennek köszönhetően számos fellépési lehetőséghez jutottam. Az első operai debütálásom is ilyen módon indult el.

* Az elmúlt időszakban gyakran utazol a fellépéseid miatt. Nehéz összekötni a városnézést, élményszerzést a munkával?

— Az időbeosztás a mai napig kihívás. Sok minden azon múlik, hová utazom, és milyen szerep vár rám: a próbák és előadások mellett igyekszem időt szakítani városnézésre vagy a helyi gasztronómia felfedezésére is, ez azonban nem mindig sikerül. Rovinjban például egy nyári fellépés alkalmával még a fürdőzésre sem jutott időm. Különösen emlékezetes maradt számomra az első külföldi fellépésem Boszniában, Glamoč faluban. Abban az évben vehettem át a Szerb Nemzeti Színház Miroslav Čangalović-díját, melynek névadója éppen glamoči származású volt. A díjátadóhoz kapcsolódva fel is léptem. Az emberek nyitottsága, a természet közelsége rendkívül pozitív benyomást tett rám, és külön élmény volt, hogy sokan itt hallottak először élőben operát. Számomra ez egyúttal tisztelgés is volt egy olyan művész emléke előtt, aki pályafutása során kivételes sikereket ért el. Egy fellépés alkalmával, Dubrovnik közelsége miatt, ellátogattunk a városba, ahol elsétáltunk a színház épülete mellett. Akkor csak annyit kívántam: bárcsak egyszer én is énekelhetnék ott. Egy évvel később pedig már felkérésre tértem vissza, és valóban színpadra léphettem — a mondás tehát igaz: vigyázz, mit kívánsz. Külföldi fellépéseim jelentős részét az Opera Pannonica társulatával valósítom meg. Eszék, Banja Luka, az Adriai-tenger partja rengeteg élményt adott. Triesztben pedig Bartók A kékszakállú herceg vára című művét adtuk elő egy olaszországi akadémiákkal közös projektum keretében. Külön öröm volt számomra, hogy ebben a produkcióban a magyartudásomat is kamatoztathattam — sosem gondoltam volna, hogy az első igazán nagy nemzetközi szereplésem éppen Bartók zenéjéhez kötődik majd.

* Van kedvenc előadód, illetve darab, melyre szívesen visszaemlékszel?

— Az opera világában az első igazán meghatározó élményem a debütálásom volt Stanislav Binički Na uranku című operájában, mely az első szerb operák egyike. Kórustagként vettem részt az előadásban, emellett a glas iz naroda, vagyis a nép hangja szerepét is megszólaltathattam — ez olyan élmény, amely örökre megmarad bennem. Később Recep török aga szerepét is elénekelhettem, ami jelentős fizikai és szellemi erőfeszítést igényelt, és fontos állomása volt a fejlődésemnek. Ha példaképekről beszélünk, számomra a XX. század nagy énekesei — az opera aranykorának képviselői — az igazodási pontok. Ettore Bastianini, Nicolae Herlea vagy Franco Corelli felvételeit hallgatva a profizmus, az érzelmi mélység és a teljes szabadság érzete árad a hangból. Ma gyakran érezzük a visszafogottságot, a megítéléstől való félelmet, míg náluk ez egyáltalán nem volt jelen: teljes lényükkel a színpadon voltak.

* Az elmúlt időszakban Mozart Così fan tutte című vígoperájában szerepelsz. Mi volt ebben a legnagyobb kihívás?

— A Belgrádi Népszínház Operastúdiójának produkciójában kaptam felkérést Don Alfonso szerepére — annak ellenére, hogy magának a stúdiónak nem vagyok tagja. A szerep azonban nem volt ismeretlen számomra: korábban két alkalommal már előadtam, az Opera Pannonicában (Dubrovnikban és Grožnjanban), valamint a Madlenianum színpadán. Mindegyik előadásnak megvolt a maga varázsa, ám ez a mostani feldolgozás különösen modern, a mai korra reflektáló szemléletet képvisel. A legnagyobb kihívást az okozta, hogy egy komplex, varázslatokkal teli színpadi világot kellett megteremteni, ahol zene és mozgás szoros egységet alkot. Ana Grigorović rendezése rendkívül friss és dinamikus: nem engedi, hogy az előadás egy pillanatra is unalmassá váljon, a karakterek belső harmóniája pedig végig érvényesül. A mű alapkonfliktusa — a hűség és a szerepjáték kérdése — ebben az értelmezésben különösen hangsúlyossá válik: bár elsődlegesen a női szereplőkre utal, a férfiak ugyanúgy részesei az erkölcsi próbatételnek. A fiatal közönség rendkívül nyitottan fogadta ezt a megközelítést, és külön öröm számomra, hogy az előadást 2025-ben Szerbia legjobb operaprodukciói közé válogatták.

* Melyek a jövőbeli terveid? Van már most készülő előadásod?

— Hamarosan Rossini A sevillai borbély című operájában ölthetem magamra Doctor Bartolo szerepét. Nem titkolt vágyam, hogy egyszer Figaro alakját is életre kelthessem — és most úgy érzem, ezzel a feladattal egy lépéssel közelebb kerültem ehhez az álomhoz. Az elkövetkező időszakban Mozart Don Giovanni című operájában, valamint Puccini A bohéméletének Marcellójaként is színpadra lépek. Mindezek mellett talán Verdi repertoárja áll a legközelebb hozzám: zenei világa, drámai ereje és emberábrázolása különösen erős vonzerőt képvisel számomra. Ha pedig a sors is úgy akarja, hosszabb távon is ebben az irányban szeretném elképzelni utamat.