home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Egy halott vallomása
Perisity Irma
2023.04.07.
LXXVIII. évf. 14. szám
Egy halott vallomása

Az idős, egyedül vagy még a párjukkal élő emberek sorsát számtalan tényező befolyásolja. Főleg ma, amikor a fiatalok emberhez méltó életkörülmények után kutatva itt hagyták a családi fészket, és a szülőkkel, rokonokkal már csak telefonon vagy a világhálón kommunikálnak. Évente egyszer jönnek látogatóba, többször csak akkor, ha valamilyen rendkívüli esemény miatt kell. Mint például az egyedül maradt, beteg szülők ellátásának megoldása.

— Nem akartam, hogy hazajöjjenek, tudom, hogy dolgoznak, hogy nem egyszerű napokra otthagyni a munkahelyet — mondja az idős beszélgetőtárs, és zsebkendőjével megtörli a szemét. — Nem is én jelentettem nekik, hogy baj van, hanem a szomszédok. Én már elköszöntem ettől a világtól — és nem is voltam boldogtalan emiatt. Megcsináltam a több mint hét évtizedem leltárát, és úgy gondoltam, valaki majd csak rám nyitja az ajtót és értesíti a gyerekeket, hogy itt az idő a búcsúra. Tehát úgy vegye, hogy ezt a beszélgetést egy halottal ejti meg, akinek már jószerével semmilyen kapcsolata sincs ezzel a világgal. Másként történt, de ez nem változtat a lényegen. Én csak azért kértem ezt a beszélgetést, hogy elmondhassam, milyen nehéz, amikor az életutunk végéhez közeledünk. De azt is mondhatom, hogy az életutam kezdete sem volt egyszerű.

Az apám magyar katonaként hadifogságba került a II. világháború vége felé, én még csak három hónapos voltam. Amikor hazajött a fogságból, iskolába kezdtem járni. Egy év múlva megszületett az öcsém, aki alig múlt egyéves, amikor apám meghalt. Az anyám nevelt bennünket kínnal, keservesen, mert nem volt semmilyen foglalkozása, csak írni és olvasni tudott. Egy napköziben kapott takarítónői állást, és ez volt a szerencsénk. Így az öcsémmel vele mentünk a munkahelyére, nem kellett senkit fizetni, hogy vigyázzon ránk. Az öcsém hároméves volt, amikor leesett a csúszdáról, és gerincsérülést szenvedett. Húszévesen halt meg, addig tolószékben élte az életét, és én voltam, aki a legtöbbet foglalkozott vele. A halála után jelentkeztem katonának, a középiskola befejezése után ugyanis beiratkoztam a kereskedelmi főiskolára, és sikerült elnapolni a katonaságot. Még mielőtt berukkoltam, megismerkedtem egy lánnyal, aki nem volt ugyan szépségkirálynő, de én szerelmes voltam. Anyám nem tudta megmagyarázni, mi történik velem, én ugyanis mindig csak a csinos lányok után fordultam meg. A lány hazavárt, de mégsem lett házasság a dologból. Én gondoltam meg magam, és elvettem egy rendkívül szemrevaló lányt, aki nemcsak szép, de jó hírű építésztechnikus is volt. A volt szerelmem belebetegedett a házasságomba, és emiatt tele voltam lelkiismeret-furdalással.

Két év múlva a feleségem ikerkislányokat szült, és az életem valahogy sínre került. Sikerült házhelyet venni, felépítettük az otthonunkat, az anyám hozzánk költözött, és nem tudom, hogy miattam vagy a kislányok miatt-e, de jól kijött a feleségemmel. A lányok középiskolások voltak, amikor az anyám meghalt. Abban az időben felfelé ívelt a pályánk, azt hittük, miénk az egész világ. A lányok Újvidéken voltak egyetemisták, minden olyan kézközelben volt. A feleségem hirtelen jött és gyors lefolyású betegsége billentett ki az egyensúlyból. Mindössze három hónapig volt beteg, de ez alatt az idő alatt is nagyon szenvedett. Magamban mindig hálálkodtam az égnek, hogy a lányok nincsenek itthon, és nem kell végignézniük, hogyan alszik ki lassan az anyjukból az élet. A feleségem halála után öt évig voltam egyedül. A lányok lediplomáztak, az egyik Budapestre, a másik Bécsbe ment férjhez. Mindkettőnek lakodalmat csináltam. Minden házimunkát megtanultam, csak a mosogatást utáltam. Egyedül voltam, amikor megtudtam, hogy az első szerelmem szintén özvegy. Több mint huszonöt év után ismét összejöttünk. A lányoknak nem volt ellenvetésük, azt hiszem, örültek, hogy valaki lesz majd mellettem. Mindössze három évet éltünk együtt, három szép, csöndes, nyugodt évet, aztán ő is elment.

Ahogy múltak az évek, egyre nehezebb lett az élet minden tekintetben. Egyedüllét, betegségek, szegényes nyugdíj, melyből a rezsiköltségen és az élelmiszeren kívül másra nem nagyon jutott. A lányok mindig segíteni akartak, de én sosem fogadtam el. Igaz, már tíz éve, hogy legutóbb kimeszelték a házamat belülről, de még tűrhető. Amikor elestem, és nem tudtam felkelni, a szomszédok riasztották a lányokat. Hazajöttek, és hosszú beszélgetés után ráálltam, hogy bemenjek egy idősek otthonába. De azt nem akarom, hogy a lányaim megtudják, milyen fájdalmat okoz ez a gyökértépés. Minden fontos esemény itt történt, ebben a családi házban. Az udvarban minden bokor, szinte minden fűszál helyét ismerem, én ültettem. Sutyi, a kutyám farkcsóválásáról tudom, mikor ki jön be az udvarba. Ha a szomszédból kocsonyaillat száll, tudom, hogy másnap kocsonya lesz a reggelim. Ez az én természetes környezetem, ha ebből kilépek, biztosan nem lesz már semmi értelme semminek. Ezért kértem, hogy ezt a beszélgetést vegye egy halott vallomásának.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..