A kötet a Fejezetek Kishegyes társadalomnéprajzához című sorozat harmadik része, melyben folytatja az „ez a falu más” tematikáját, de most már nem a faluban élt más népek és nemzetiségek (zsidók, cigányok, svábok, szlovákok) folklórjával foglalkozik, hanem „az emberélet három legfontosabb fordulójával áll szoros kapcsolatban”: a születéssel, amelyről nem tudunk, de a hozzá tartozó szokások a múltból erősen átöröklődtek; a házasságról és lakodalomról, mely a legtovább megőrzi archaikus elemeit, valamint a halálról meg a temetésről.

Íratlan források híján a szájhagyomány által megőrzött és a terepen megfigyelt adatokra alapozza dr. Szőke Anna Kishegyes folklórkincsének megörökítését. Gyűjtését még 1998-ban megkezdte, elsősorban a parasztembereket beszéltette és mondandóikat rögzítette hangszalagra. Adatközlői a saját életükről meséltek, kibővítve elbeszéléseiket a szüleiktől, nagyszüleiktől hallott visszaemlékezésekkel. A 18 adatközlő közül — akik valamennyien a XX. század első harmadában, 1917—1941 között születtek — most már csak négyen vannak életben, tehát a szerző az utolsó pillanatban ragadja és örökíti meg az „egy karnyújtásnyira történő” változásokat.

A könyv öt fejezetre tagolódik. Az elsőben (Születés — keresztelő — bérmálkozás — komaság), ahogy az már a címekből is kikövetkeztethető, a gyermekáldástól, a gyermek házba jövetelétől kezdi nyomon követni az emberi élet alakulását, és fejezi be a leányok-fiúk felnőtté érésének korával. A legterjedelmesebb és legszínesebb a házasságkötés és a lakodalom szokásait bemutató 2. rész. Megtudhatjuk, hogy hol és miként szórakoztak a fiatalok, hogyan ismerkedtek meg egymással, betekinthetünk a stafírungos (azaz kelengyés) ládikákba, lélekben jelen lehetünk a legénybúcsúkon, sétát tehetünk a kárlátókkal, ízelítőt kaphatunk a lakodalmas receptekből és... végig is rophatjuk a vigasságot. A szerző szól a vegyes házasságokról is — annak tükrében, ahogyan azt a hegyesiek megélték. „Nemzetiségi s vallási téren vegyes házasság csak elvétve jött létre a második világháborúig” — írja, majd: „Az 1960-as években kötött vegyes házasságok egyoldalúak voltak: a kishegyesi lányok mentek Lovćenacra férjhez. Pravoszláv szokás szerint a férfiak a családi házba vitték a menyecskét. Ezek a lányok többnyire a társadalom alacsonyabb rétegeihez tartoztak. A rossz hangzású jelző, hogy górachoz ment férjhez, egyúttal minősítette és még jobban marginalizálta őket. Kishegyesre ritkán jöttek, nemcsak azért, mert a szülők sok esetben megtagadták, de a faluközösség is megvetette őket. Amikor bejöttek Kishegyesre a piacra, kevesen álltak velük szóba, gyakran elhangzott az is: ’Verje meg az Isten, ha nem talált magának magyar embert. Csak hadd mossa az anyósa lábát, ez köll neki!’”

A 3. rész a halál, a temetés, a gyász szertartásait, közösségi megélését taglalja. Egyúttal olyan hangulatot árasztva, hogy az olvasó kénytelen-kelletlen mély együttérzéssel, átéléssel „kíséri utolsó útjára” az elhunytat. Nagyon megható pl. Szőke Verona írásban meghagyott végakaratával szembesülni. „Mielőtt meghalt, lányának pontosan meghagyta, mibe öltöztessék fel. Melyik ruhát adják rá, melyik kendővel kössék be a fejét, hogy férje megismerje majd a túlvilágon. A harmadrendhez tartozó szakrális kellékeket ő maga elkészítette egy dobozba, s szóbeli végrendelkezésénél meghagyta, hogy azt tegyék a koporsójába. Érmek, olvasó, skapuláré, fűző, rózsafüzérek. (...) Ő magát Szent Ferenc-rendinek nevezte. Havonta volt összejövetelük, gyűlésnek nevezték. Mélységesen hitt ifjúkorától. Három gyermek édesanyja. Ahogy fogytak otthonról a gyerekek, megházasodtak, teljes odaadással élte meg Szent Ferenc életvitelét. Huszonkét évig bejárt a plébániahivatalba takarítani, mosni, vasalni, ingyen és bérmentve. Ezt ő kötelességének érezte (...) Betegségét, szobafogságát türelemmel viselte. A halálról soha nem beszélt. Karácsony böjtjén, december 24-én halt meg. A koporsójába betették a fésűt, a lábbelijét. Ezeket már nem a kívánsága miatt. A népi megfigyelés szerint, aki a rózsafüzért az ujjain végzi, annak holtában nem merevednek meg az ujjai.”

A könyv 4. részében Mérlegen múlt és jelen — a szerző összegez: „A témát a kulturális antropológia szemszögéből közelítettem meg, s inkább a jelenre fókuszáltam, örökbe hagyni a változást!”

A kötet 5. fejezete gazdag melléklet: vőfélyversek és halotti búcsúztatók eredeti szövegeit találjuk meg benne.

— A recenzensem, Beszédes Valéria néprajzkutató mutatott rá kutatásaim egy fontos elemére, melyet jómagam észre sem vettem. Hálás is vagyok neki nagyon ezért a felismerésért. Tudniillik ő meglátta azt, amit én átéltem ugyan, de sohasem tudatosodott bennem: hogy a tömbmagyarságban is lehetnek szigetek. Ilyen volt Kishegyes a maga matyóságával — kereszténységével. A szomszédos Szeghegyen németek éltek, a második világháború után pedig montenegróiak. Néhány kilométerre odébb a feketicsi reformátusok zárt közössége élt, nekik  mindig is más volt a mentalitásuk, mint a miénk. Topolya és Verbász pedig városnak tartotta magát. Hozzánk legközelebb talán az elmagyarosodott bajsai evangélikusok álltak, de házasodni innen sem illett — mesélte dr. Szőke Anna.

„A tanulmányokat olvasva és a magam tapasztalata is azt mondatja” — áll a recenzióban — „hogy nem a kisebbségi lét alakította át az emberélet fordulóinak rendszerét. A világban bekövetkezett változások, a hagyományos közösségek átalakulása, az iparosodás, az új társadalmi rend, a szocializmus, az iskolakötelezettség kiterjesztése, az orvosi ellátás megszervezése, a vidéki munkavállalás, a vendégmunkáslét, az ingázás másfajta életritmust követelt meg, magasabb életszínvonalat biztosított az embereknek. Ez magával hozta azt is, hogy másképpen várakozunk a gyermekünkre, átalakul az ifjúság szórakozási lehetősége, másképpen éljük meg a halált. Alaposan átalakultak azok az erkölcsi normák is, amelyek az emberek életét eligazították. Szőke Anna könyve éppen ezt az átalakulást mutatja be.”

Kovács Burján Anikó felvétele