— El kellett jönnöm erre a beszélgetésre, a lelkem nyugalmát kell valamilyen módon helyreállítanom — mondja Éva határozottan. — Erről nem akarok beszélni azokkal, akiket közvetlenül érint. Azt hittem, könnyebb lesz a titkot tartani, de egyre kínosabb a hallgatás, szinte már fizikai fájdalmat okoz, főleg, ha a fiamra nézek. De úgy érzem, ez az én büntetésem a botlásért, ezért viselnem kell. Nem boríthatom fel a kettőnk eszményi viszonyát, az ő életét, érzelmeit, a családról, a házasságról alkotott, pontosabban belenevelt meggyőződését. Városi családban születtem, a szüleim irodai dolgozók voltak, ketten voltunk testvérek, a bátyám már majdnem húsz éve halott. Én már elemista koromban nagyon szerettem a vegytant, a kémiai kísérletek szinte elbűvöltek, így lettem laboráns.

Érettségi előtt álltam, amikor megismertem egy nálam néhány évvel idősebb fiút — azt hiszem, az érzelmek mindkettőnkben egyidejűleg kaptak lángra. Egy ismert ügyvéd egyetlen fia volt, a szülei nem engem képzeltek mellé, így nem is volt valami meleg kapcsolatom velük. Mint minden egyetlenke, ő is a szokottnál jobban idomult a szülei elvárásaihoz, így szerelem ide vagy oda — szétmaradtunk. Azt hiszem, mindketten nehezen viseltük el a döntésünket, de ostobaságból, büszkeségből egyikünk sem akarta helyrehozni a történteket.

Én előbb szedtem össze magam, néhány hónap múlva új kapcsolatom lett, és huszonegy évesen férjhez mentem. Ő előbb befejezte az egyetemi tanulmányait, és közel járt a harminchoz, amikor megnősült. Mi a férjemmel az anyósoméknál laktunk. Dolgoztunk, vettünk a közelben egy telket, és megkezdtük a saját házunk építését. Az egész család egyetértett abban, hogy a közelség elsősorban a mi hasznunkra válik, anyósom ugyanis alig várta, hogy nagymama legyen, már jó előre bejelentette, hogy az ő unokája sosem jár majd bölcsődébe, a nagyiszolgálat már alig várja a jöttét. És megérkezett a várva várt legényke, akit mindenki valósággal imádott. A szülési szabadság lejárta után a babát sosem kellett álmából felrázni, anyósom kora reggel, percre pontosan megjelent, mi elmentünk munkára, a nagyi meg az unokája pedig a nagyapához, és náluk találkoztunk munka után. Tökéletes megoldás volt, azt hiszem, az volt életem leggondtalanabb néhány éve. Őszintén szólva, még a házasságkötésünkkor sem voltam szerelmes a férjembe — ő egy teljesen középszerű, jóindulatú ember volt, akivel könnyen lehetett közös nevezőre jutni. Időnként, főleg, ha valamiért szomorú vagy csalódott voltam, eszembe jutott az első szerelmem, és azon gondolkodtam, hogyan alakult volna az életem vele, de aztán, visszazökkenve a mindennapokba, megfeledkeztem az emlékekről. Annyit tudtam, hogy az apja hirtelen halála után külföldre ment, majd egy súlyos közúti balesetben megsérült. Hazajött, megnősült, de gyorsan el is váltak, mert — ahogy hallottam — nem lehetett gyerekük.

Hároméves volt a fiam, amikor meghalt. A nagyapjával a padlásra mentek. Apósom valamilyen szerszámot keresett, és amíg turkált a limlom között, a fiam leesett a padlásról — az esővizes kút betontetejére zuhanva a helyszínen meghalt. Szörnyű időszak következett, nemcsak én robbantam le, de anyósomék is valósággal elvesztek. Egy ideig betegeskedtem, majd kaptam egy háromhetes gyógyfürdői beutalót. És ott találkoztam az első szerelmemmel, hosszú évek után először. Nincs rá mentség, de egy éjszakát együtt töltöttünk, mielőtt ő elment volna a fürdőből. Terhes maradtam, de soha egyetlen pillanatra sem gondoltam, hogy nem a férjemtől. Megszültem a fiamat, az egész család örömére és büszkeségére. Az elemi első osztályába indult, amikor a férjem meghalt. Utána nem volt kapcsolatom férfival. Ma a fiam erdőmérnök. Eladtuk a városi lakást, ide költöztünk az erdő szélén levő szolgálati lakásba. Tavaly tavasszal megjelent egy olasz vadászcsoport, a volt szerelmem vezette a külföldieket. Engedélyezett vadakra vadásztak, de a fiam nem szerette a vadászokat, így a turistavezetőt is valósággal utálta. Munkába menet vagy hazafelé sokszor találkoztunk, bérelt ugyanis a faluban egy lakást, és a helybeliek gyorsan megkedvelték, mert rengeteg turistát hozott. Egy helybeli alkalmi véradáskor ő is jelentkezett, és közben eldicsekedte, hogy neki különleges vércsoportja van, mindenkinek adhat vért. Ekkor döbbentem rá, hogy valami történt azon a régi, bűvös éjszakán. Mert a fiam vércsoportja ugyanaz. Mindenki tudta nélkül elvégeztettem az apasági vizsgálatot, és kiderült, hogy a fiam az ő fia is! Egyiküknek sem mondom meg az igazságot, erre azonnal megesküdtem, ahogy megkaptam az eredményt. Egyikük életét sem akarom fejtetőre állítani. Mintegy harminc évig megvoltak egymás nélkül, meglesznek ezután is. És nem veszítem el egyiküket sem.