Rájöttünk, hogy nem hagyhatjuk ki e műfaj legjobb jelenleg is futó képviselőjét, a Better Call Sault, mely annak ellenére, hogy Vince Gilligan korszakos jelentőségű Breaking Badjének az előzménysorozata, teljesen ki tudott lépni a nagy előd árnyékából. Sőt, talán valamivel még jobb is, hiszen Gilliganék, ha akarnak, még Gilliganéknél is jobb sorozatot tudnak készíteni.

A Better Call Saul eredettörténetként is felfogható. A főhős ezúttal a Breaking Badből ismert Saul Goodman, akit ott piti és kevésbé piti bűnözők védőügyvédjeként ismertünk meg. Csakhogy a Better Call Saulban még Jimmy McGillnek hívják, és nem csak a neve más: itt még korántsem az az aljas, pénzért bármire képes figura. Persze már most sem tökéletesen legális minden tette, viszont a gyilkosságra való felbujtás még nagyon-nagyon távol áll tőle. Bob Odenkirk remekül hozza a nagydumás Jimmy minden pillanatát, a korruptságba vezető út minden egyes állomását hatásosan jeleníti meg.

A Better Call Saul annak is köszönhetően áll meg a saját lábán, hogy alkotói többé-kevésbé elkerülték a Star Wars-filmekre (is) jellemző cameoorgiát. Még jobban segítette viszont az előd árnyékából való kilépésben az a mozzanat, hogy — noha újra egy bukástörténetet látunk — a sztori hangulatát hozzáigazították a főhőshöz, s ezért a remek drámai jelenetek mellett sokkal nagyobb szerepet kap a humor is (leginkább Jimmy rekeszizomgyilkos monológjainak képében). Gilliganék egyébként szívesen alkalmaznak olyan színészeket, akik korábban komikus sorozatokban bizonyítottak, mert úgy gondolják, aki egy komédiában megállja a helyét, az drámai szerepben is meg fogja. Odenkirk és a Walter White-ot alakító Bryan Cranston esetében eddig beigazolódott a tételük.

Saulon kívül Mike figurája a másik nagy visszatérő, aki bizonyos értelemben Saul ellentéte: nyugdíjaskorú, nevetségesen szófukar exrendőr, és a legrafináltabb bűnözőkkel is el tud bánni, ha az unokájáról van szó. Jonathan Banks ezúttal is kiválóan hozza Mike-ot, és most, hogy Mike már nem elsősorban Walterhez és Jesse-hez képest jelenik meg, izgalmas mellékszereplőből lebilincselő, lélegző karakterré lett. Ez különösen az első évad Five-O című epizódjában látszik, melyet szinte kizárólag rá építettek. Sok időt töltünk vele, nyomon követjük, miként lett parkolóőrként dolgozó exrendőrből egy maffiavezér jobbkeze, a Better Call Saul az ő bukásának története is.

De nem csak a régi karakterek kiválóak, legalább ennyire fontosak az újak is. Itt van mindjárt Chuck (Michael McKean alakításában), Jimmy/Saul beteg bátyja, aki zseniális ügyvédként szerzett magának hírnevet, viszont képmutató, szeretet nélküli viselkedésével ő indítja meg Jimmyt a lejtőn. Chuck úgy tud a Better Call Saul eddigi évadjainak amolyan „főgonosza” lenni, hogy a cselekmény során egyszer sem szegi meg a törvényt. A másik fontos új karakter Kim (Rhea Seehorn), aki Jimmy szerelmeként és lelkiismereteként játszik meghatározó szerepet (és aki elég erősen emlékeztet Skylerre, Walter White feleségére).

Szinte már kifogyok a dicsérő jelzőkből, de ebben a sorozatban valóban mindenki remek, beleértve a Gus Fringként visszatérő Giancarlo Espositót és a Hector Salamancát alakító Mark Margolist is, akinek ezúttal, még nem gutaütött bűnözőként, könnyebb dolga van, hiszen nem a csengettyű az egyetlen rendelkezésére álló színészi eszköz.

A forgatókönyvírók a filmgyártásban általában kevésbé láthatóak, itt azonban nem ez a helyzet: egyetlen másik forgatókönyvírói gárdát sem magasztaltak ennyire fel. E csapatnak talán az a legnagyobb erénye, hogy a krimik és a thrillerek archetípusait — például a pszichopatikus maffiavezért, a gonosz és zseniális tudóst vagy éppen a simlis ügyvédet — egészen életszerűvé, hús-vér emberré, ezáltal pedig hihetővé tudják formálni. Az is ezzel függ össze, hogy e sorozatokban talán többet fúrnak-faragnak, pepecselnek, mint a MacGyverben, és nem válik unalmassá (na jó, néha egy kicsit igen). A technikai részletek megmutatásával a történet sokkal inkább beágyazódik a valóságba, mint más sorozatok esetében. Nem rögrealizmus ez persze (hiszen, mondjuk, a Breaking Badben egy robotizált géppuska is szerepet kap), de az egész egy pillanatra sem válik hiteltelenné, mégpedig azért nem, mert a pepecselést az írók a lélektani szinten is elvégzik. Legalább ekkora erényük, hogy mindez nem válik unalmas pszichologizálássá, nem marad puszta megokolás, egymást követik a drámai, komikus vagy éppen megható pillanatok.

Jót tesz a történetnek, hogy az elődhöz képest itt valamivel kisebb szerephez jut az alvilág, és nagyobb szerephez az irodák és a munkahelyi konfliktusok világa, melyet Gilliganék ugyanannyira izgalmasan tudnak ábrázolni. Emiatt van az is, hogy a Better Call Sault nehéz volna zsánerbe sorolni, mert több műfaj elemei is megjelennek benne. Mivel azonban ezek a váltások nem öncélúak, hanem logikusan következnek a figurák élethelyzeteiből, a történet mégis egységes tud maradni. És valamilyen szinten még előreláthatatlan is, pedig alapjában véve tudjuk, merre tart a két főszereplőnk. Minden epizód izgalmas, mert nézőként mindig csak annyit tudunk, amennyit éppen szükséges (vagy inkább egy kicsivel még kevesebbet is).

A tömény és szellemes párbeszédek ellenére gyakran nem a szavakból tudjuk meg az igazán fontos információkat, ezért Jimmy McGill történetét nem igazán érdemes vasalás közben nézni. Érdekes, hogy amennyire szélsőségesen extrovertált tud lenni a főhős, filmtechnikailag annyira visszafogottan van megszerkesztve a sorozat. A kamera csak ritkán mozdul meg, a tempó is lassabb az átlagosnál, és a szótlansággal nem vádolható főhős ellenére a csendek is nagy szerepet kapnak.

Összességében tehát egy egészen kiváló sorozatról beszélünk, melyet kár lenne kihagyni. Egyelőre három évadját fogatták le, és a következő nagyjából szeptemberre várható.