Romantikus hangversenyest

Drezdai második esténken a világhírű zenekar, a Staatskapelle hangversenyére voltunk hivatalosak. A műsoron két népszerű mű: Brahms III. szimfóniája és Csajkovszkij b-moll zongoraversenye szerepelt. A német szerző darabja talán a négy szimfónia közül a legkevésbé ismert, de nagyon szép, ráadásul 1883-ban Bécsben a győri származású magyar—osztrák karmester, Richter János mutatta be.

A szimfónia III. tétele a legismertebb, igen behízelgő, s számos filmben felbukkan: Frank Sinatra is felhasználta a dallamot a Take My Love című örökzöld slágerében. A zenekar élén Myung-Whun Chung dél-koreai karmester állt. A mester zongorán játszó csodagyerekként kezdte pályáját, majd karmesteri babérokra tört, és mára a világ legjelentősebb hangversenytermeiben és operaházaiban lép fel. Egy évtizede a drezdai zenekar vendég karmestere. A romantikus művet a dirigens felesleges gesztusok nélkül interpretálta, látszik, hogy a Drezdában eltöltött idő alatt tökéletesen elsajátította a német zenei nyelvet, s „egy húron pendült” az együttessel, melynek egységes hangzása sokáig emlékezetes marad.

Csajkovszkij b-moll zongoraversenye igen kedves számomra, gimnazista koromban mindig karácsonykor hallgattuk meg az iskolában, így dallamai az ünnephez kötnek. Később lemezgyűjteményembe is bekerült egy kiváló felvétele a szovjet zongoraművész, Szvjatoszlav Richter tolmácsolásában.

A karmester egy ifjú honfitársát, Seong-Jin Chót választotta a zongoraszólóra partnerének a második részben. A fiatal muzsikus igazán otthon van a romantikában, nem véletlen, hogy 2015-ben a varsói Chopin Nemzetközi Versenyen is elhódította az első díjat. A rangos elismerés jó ajánlólevél volt számára a karrierje építéséhez, s az ifjú tehetség élt is a lehetőséggel: világjáró művészt köszönthettünk Szászország fővárosában.

Egy tökéletes technikai tudással felvértezett fiatal zenészt ismerhettünk meg, előadásában viszont némi görcsösséget és teatralitást éreztem, s a zárótétel fortissimoinál a zongorát is féltettem. Igen, a művésznek még meg kell tanulnia azt az eleganciát, amellyel például a már említett Richter adta elő Csajkovszkij darabját. Mentségére legyen mondva, hogy a legismertebb versenyműveknél mindig van összehasonlítási alap, így az előadónak nincs könnyű dolga. A közönség nem osztotta véleményemet, és részben felállva tapsolva ünnepelte az ifjú titánt. Ebben azért az is közrejátszott, hogy — ránézésre — nagyon sok honfitársa ült a nézőtéren, így az előadó szinte „hazai pályán” szerepelt.

A bajadér

Az utolsó drezdai estére Ludwig Minkus A bajadér című balettjének megtekintése maradt. Az édesanyja révén részben magyar származású, osztrák zeneszerző kalandos életre tekinthetett vissza: 1826-ban született Bécsben, húszéves korában már a magyar fővárosban is bemutatkozott, majd Párizsba és Szentpétervárra vitt az útja. Amikor visszatért Bécsbe, műveit már elavultnak ítélték, így a szerző ugyancsak megkeseredett. Kilencvenegy éves korában halt meg, s Ausztria német megszállása után — zsidó származása miatt — sírját is megbontották, és földi maradványait tömegsírba temették.

Mára A bajadér mellett a Don Quijote szerepel művei közül a legtöbbször színpadon. A bajadért az utóbbi évtizedekben fedezték fel hazánkban. A magyar közönség korábban is láthatott részleteket a műből, a Magyar Állami Operaház 2008-ban mutatta be a teljes balettet. Aki külföldi előadásokra is kíváncsi volt, az a moziközvetítéseken számos kiváló bemutatót tekinthetett meg a világ nagy dalszínházaiból, így a Royal Opera House-ból és a szentpétervári Mariinszkij Színházból.  

A mű Indiában játszódik, cselekménye egy drámába torkolló szerelmi háromszög: a harcos Solor és a templomi táncosnő Nikia tragédiáját regéli el. Az 1877. évi bemutató megosztotta a közönséget, s az egyik vitriolos kritika a „Giselle, a Nílustól keletre” mondattal jellemezte. Mások Csajkovszkij balettjeihez, főként A hattyúk tavához hasonlítják. A mű legszebb része a második felvonásban az Árnyak birodalma, amikor a szerencsétlen férfi — kedvese elvesztése után — az ópium kábulatába menekül, s álmában találkozik szerelmével. Az ébredéskor viszont ismét rádöbben elrontott életére, s hogy Nikia gyilkosával, a rádzsa lányával kell frigyre lépnie.

Minkus zenéje semmiképp sem orientális, inkább egy kicsit eklektikus, néha Wagnert, néha a bécsi újévi koncertet juttatta eszembe, de mindezek ellenére… szerethető. Az ízléses díszletek és jelmezek visszaadták a Kelet varázsát. A koreográfiát Aaron Sean Watkin — az eredeti, Marius Petipa verziójának felhasználásával — készítette másfél évtizede.

Az előadás emlékezetes marad, s ez két kiváló táncosnak, Svetlana Gilevának, Gareth How-nak, valamint a tánckarnak is köszönhető. Különösen a kartáncosnőkre nehezedett nagy teher, hiszen a második felvonásban szinte végig a színen voltak.

Egy hazai zenei portál is beszámolt korábban a darab drezdai bemutatójáról, s megemlítette, hogy csupa idős, kockás zakós úr és teltkarcsú hölgy ült a nézőtéren. Nos, most nagyon sok volt a fiatal, a mellettem ülő, eladósorban lévő lány igencsak szipogott a szomorú történeten. Emlékezetes esttel búcsúztunk a szász fővárostól, nem véletlen, hogy a közönség tombolt az előadás végén.

Fotók forrása: Semperoper