Mindig együtt: a Ripcó házaspár

Ezt az elismerést eddig még egyetlen vajdaságinak sem ítélték oda. Ripcó László az egyetlen vajdasági magyar színész, akinek 31 éves munkásságát ezzel a tekintélyes kitüntetéssel jutalmazták.
A díjat a Dragoljub Selakoviæ, az adományozó újvidéki Ifjúsági Színház igazgatója, Olga Vojnoviæ színészművész és Ðorðe Æiriæ színpadi rendező által alakított zsűri ítélte oda, de a fesztivál nemzetközi zsűrije is hitelesítette. Ripcó László a díj átvételekor a következőket mondta a szabadkai Gyermekszínház színpadán:
,,A gyermekszínházakban dolgozók -legyenek akár rendezők, akár színészek - egész pályafutásuk alatt nem tehetnek szert anyagi javakra. Nekem sincs benzinkutam, gyáram -- ezért ilyen gazdagságról nem is szólhatok. Viszont, ha a kíváncsi gyermekszemek, a nevetés, a felzúgó őszinte taps, a kollégák iránti barátság és egymás megbecsülése mind egy-egy drágakő volna, akkor azt mondhatnám, hogy az én szívem a legnagyobb kincsek otthona. Több benne a gazdagság, mint a világ összes kincstárában.
,,Nincs nagyobb elismerés az őszinte, kedves szónál.
- Amikor egy színész nyugállományba vonul, elmúlik néhány év, és már nem biztos abban, hogy ugyanaz az ember maradt, aki volt. De rádöbbentik a régi jó barátok, a valamikori kollégák, akik ugyanolyan kitörő örömmel fogadják, mint azelőtt. Például a legutóbbi fesztivál alkalmával véletlenül találkoztam Vlado Predmenski színházi rendezővel és kritikussal. Amikor meglátott, felugrott az asztalától, megölelt és azt mondta, hogy ez a város számára egyet jelent az irántam érzett szakmai megbecsüléssel és őszinte barátsággal. Nincs nagyobb elismerés az őszinte, kedves szónál. Ugyancsak jó érzés, amikor a nyugdíjas-otthonokban -- ahol egyébként a párommal, Franciskával rendszeresen fellépünk kéttagú kis vándorszínházunkkal - az idős emberek ujjongva köszöntenek bennünket. Legutóbb egy nagyon kedves néni ezt mondta: ,,Maguk úgy hozzátartoznak a városhoz, mint a harangszó!. Hát kell ennél nagyobb elismerés?
Fegyelem és lelkesedés
Ripcó László 1967-ben került a szabadkai Gyermekszínházhoz. Visszaemlékezvén azokra az évekre azt vallja, hogy az akkor tapasztalt megbecsülést, szakmai elismerést, fegyelmet és rendet örökre emlékezetébe véste.
- Ennyi év elteltével, visszatekintve az akkori Gyermekszínházra, eszembe jut, milyen kezdetleges, szegényes díszletekkel, világítással, saját kezűleg varrt bábruhákkal igyekeztünk minél sikeresebben színre vinni egy-egy darabot. Késni vagy a szöveget elfelejteni nem volt szabad. Nagy volt a fegyelem, és talán éppen ennek köszönhető, hogy olyan lelkesen tudtuk tenni a dolgunkat. De a magyarországi, igazán nagy színészek, mint Bessenyei Ferenc vagy Rátonyi Róbert -- akik akkortájt igen gyakran megfordultak Szabadkán, és akiknek magam is tanítványuk voltam egy ideig -- olyan mély benyomást tettek rám, hogy önkéntelenül is folyton arra törekedtem, hogy nyitottabbá, szabadabbá tegyem a Gyermekszínházat, hogy utolérjük az európai színvonalú bábszínjátszást. Hiszen akkor mi csak paraván mögül mozgatott bábokkal adtuk elő a darabokat, és mindössze két perc volt az az idő, amikor magunk is előjöttünk, meghajoltunk, és már távoztunk is a színpadról. Ennyit ismerhettek meg belőlünk a gyermekek, semmi többet. De én ebbe nem tudtam belenyugodni. Mindig új ötletekkel szolgáltam a bábkészítőnknek, Hajnal Gyulának, de ugyanígy a rendezőknek, az igazgatónak is. Végre eljött az idő, amikor megváltozott a színpad technikai felszereltsége, korszerűbb és látványosabb lett, és mi sorra értünk el sikereket nemcsak idehaza, hanem külföldön is.
Egészséges gondolkodású társadalmat nevelni
- Meggyőződésem szerint ha egy 7-8 éves gyermek megnéz egy előadást, míg él, nem felejti el. Egy életen át eszébe jutnak bizonyos jelenetek, szavak vagy mozdulatok. Nekünk, színészeknek pedig épp ez a feladatunk: hogy megpróbáljuk irányítani valahogyan azokat a huncut gyermekgondolatokat, hogy egy vidám, egészséges gondolkodású társadalmat tudhassunk a magunkénak. Ebben óriási szerepe van a gyermekszínházaknak.
Meglelni a lelki nyugalmat
A 31 év alatt a Gyermekszínházban dolgozók közül soha senki nem mondta Ripcó Lászlónak azt, hogy nincs igaza. Pedig sokszor és sokat próbált változtatni az előadások koreográfiáján mindig a jobbra törekedve, a mind nagyobb sikert remélve.
- Egy színésznek rendkívül rugalmasnak kell lennie, nyitottnak az új színházi irányzatok iránt. Fel kell nőnie a feladatához, belátni a saját hibáit, mások tehetségét is elismerni. Úgy érzem, én így dolgoztam, így szerepeltem minden alkalommal a színpadon. Őszintén, bizakodva és nagy-nagy lelkesedéssel. Ezzel a díjjal végre megleltem a lelki nyugalmamat, mert tudom, hogy egy élet munkájának gyümölcseként került hozzám. Ezzel jutalmazták az egész eddigi munkámat, amelynek során bizony nagyon sok mindenről le kellett mondanom. A gyermekeim szinte nélkülem nőttek fel, hiszen én állandóan úton voltam, próbáltam vagy játszottam a színpadon. Ezért ez a díj nem csupán az enyém, hanem a nejemé, Franciskáé is, aki mindvégig mellettem volt, segített, nevelte a gyermekeinket amíg én dolgoztam, és akivel ma is, nyugdíjasként együtt járjuk az eldugott kis falvakat, nyugdíjas-otthonokat, hogy elvigyük mindenkihez a színjátszás nyújtotta örömet és boldogságot. Köszönöm neki, tiszta szívemből...